A Psygnosis se nagyon szeretne kimaradni a külső nézetes 3D akciójátékok piacáról. A tavasszal várható, igen szépnek ígérkező Drakan: Order of the Flame előtt azonban még piacra dobta az O.D.T.-t. Ezt a programot a Psygnosis franciaországi részlege fejlesztette. Az első alapvető eltérés a Tomb Raidertől - ha már egyszer az vált a third-person 3D játékok egyik etalonjává, hasonlítsuk is össze azzal -, hogy négy szereplő közül választhatunk, kit szeretnénk irányítani. Ike Hawkins tizedes és Maxx Havok mérnök elsősorban a fegyveres harcban járatosak, csakúgy, mint a játék egyetlen női főszereplője, Julie Chase (jelmondata: Ne feledd: nincsen rózsa tövis nélkül...), aki térképész végzettsége miatt még egy iránytűvel is rendelkezik. A negyedik főhős Solaar érsek, aki némi rugdosáson kívül varázspálcája segítségével különböző szikrákat, villámokat használ a harcban. Azonban nem csak ő tud varázsolni, a pályákon található varázslatokat bármelyik karakterrel alkalmazhatjuk ellenfeleink ellen. Mindegyik szereplő másféle fegyverek használatára képes, melyeknek hatásfoka azonban többé-kevésbé megegyezik, értve ezalatt azt, hogy a leggyengébb pisztolyok ugyanolyan erejűek, mint Solaar "alap-szikrái". Két titkos karakter is van még a játékban, Sophia és Karma, akiket csak később választhatunk. Az utóbbi egyébként egy olyasmi szörny, amilyenek a játékban ellenségünk lesz.
A program rövid, látványos intrójában a négy főhőst ismerhetjük meg. A játék a különböző helyszínek alapján 7 szintre van osztva, mindegyik 8-13 szektort tartalmaz. Az egész játékban összesen 82 szektor van. Ezek a szektorok különböző méretűek, van hogy egy létra két ilyen rész határa, vagy pedig egy folyosón sétálhatunk át egyikből a másikba. Érdekes dolog, hogy új játék indításakor a főhős kiválasztása után teljesen szabadon dönthetünk, hogy melyik szintről, melyik szektorból kezdjünk. Ennek az értelme látszólag nem sok, ugyanis így a korábbi szinteken összegyűjthető tárgyak nélkül indulunk útnak.
Az egyes szintek között átvezető animációból értesülhetünk a fejleményekről, a legelsőt mindjárt kalandjaink kezdetén láthatjuk. Ezzel kapcsolatban pár szó a kerettörténetről, mely a jövőben játszódik: a Tonantzin nevű bolygó fővárosában, Calliban egy rejtélyes fertőzés pusztít. Ennek megfékezésére a legendás Zöld Gyöngytől várnak segítséget, csakhogy ezt a gyöngyöt Calliba kell juttatni. A Nautiflyus nevű léghajón van a gyöngy, de út közben valami erő egy lebegő szigetre vonzza, ahol a mi feladatunk lesz a léghajó újra útnak indítása. Ehhez legelőször is megfelelő mennyiségű gázt kell összegyűjtenünk. Itt kapcsolódunk be a történetbe, és vesszük át az irányítást.
A játék tulajdonképpen a szokásos menetet követi: mennünk kell pályáról pályára, megtalálnunk a következő szektorba vezető átjárót, útközben megölni az ellenfeleket, időnként pedig megrántani egy-két kart. Időnként bonyolultabb feladatot is kapunk, például egy ajtó kinyitásához egy vízimalmot kell elindítanunk, megfelelő helyre tologatva és fordítva a vizet terelő lapokat. Néha pedig egy helyre csak körülményes úton juthatunk el, oszlopok tetején egyre magasabbra ugrálva, vagy egy keskeny folyosó párkányain függeszkedve, vigyázva, hogy le ne essünk, mert akkor az egészet kezdhetjük elölről. Ha már a függeszkedésnél tartunk, meg kell említeni, hogy a programban igencsak sokféle mozgáskombinációja van a szereplőnknek. Az ugráson kívül bukfencezhetünk előre vagy oldalra, hátraszaltózhatunk, falra mászhatunk, vagy akár kúszhatunk is. Ami kimaradt, az az úszás, mély vízben pedig sűrűn a felszínre kell ugranunk, hogy meg ne fulladjunk, sok levegő ugyanis nem fér főhősünk tüdejébe.
Szereplőnknek kezdetben három élete van, ha meghal, akkor az aktuális szektort kell újra kezdenünk. A pályákon találni lehet új életet, ami bizony nagyon jól jöhet, többek között azért, mert játékállást menteni nem lehet bármikor, csak a kijelölt helyeken, tehát iparkodnunk kell mielőbb eljutni egy ilyen helyre.
Az ellenfelek elég rondák, már ami a kinézetüket illeti. Vannak madarak, melyek össze-vissza repkednek felettünk, lőfegyver nélkül elég körülményessé téve elintézésüket. A további szörnyek általában magas, zöldes-barnás lények, óriási méretű pisztollyal vagy puskával a kezükben, melyet azonban közelharcnál inkább csapkodásra használnak, lövöldözni nem nagyon lövöldöznek ránk. Találkozhatunk különféle sárkányokkal is, melyek ugyancsak nagyok és zöldek, a különbség csak annyi, hogy színes lövedékeket köpködnek felénk. Igazság szerint viszont az ellenfeleink elég buták. Azaz ha kikerüljük őket, csak rövid távon jönnek utánunk, nem igazán törődnek azzal, hogy minden áron elintézzenek minket.
A játék grafikája hagy maga után némi kívánnivalót. A hasonló 3D akciójátékok engine-jének szokásos hibái ebben is megtalálhatók: szereplőnk keze-lába belelóg a falba, fal mellett forogva átláthatunk a fal másik oldalára, néha pedig - igen zavaró módon - ha például megállunk egy zárt ajtó előtt, és hátat fordítunk az ajtónak, akkor a kamera az ajtó mögé kerül, és semmit se látunk miatta. A falon lévő fáklyák megvilágítják karakterünket is, azonban árnyékunk nincsen, ezzel az effektel még várni kell, például a Gremlin Blade-jére.
Az O.D.T. tehát egy átlagos third-person 3D akciójáték, a megszokott játékmenettel, egy-két kisebb újítással és pár zavaró hibával illetve hiányossággal. (A hibákat még lehet, hogy a megjelenés előtt kijavítják a programozók, ez az ismertető ugyanis a program béta verziójáról készült.) A játéktípus kedvelői mindenesetre - ha másért nem, a játék és a kaland kedvéért - eltölthetnek pár órát vele, míg a végére jutnak a sok pályának.
