Korábban már beszámoltunk a „letűnt korok” Commodore 64-es zenéit feldolgozó sorozat, a Back In Time 2. és 3. részeiről. Azóta megjelent néhány ez irányban próbálkozó kezdeményezés, melyek közül most az eddigi talán legjobban sikerültről, a dán Press Play On Tape zenekar Loading Ready Run címmel megjelent CD-jéről írunk. Már maga a zenekar neve is sokakban nosztalgikus érzéseket válthat ki (ti. a kazettás gépeknél a LOAD parancs után a számítógép ezt az utasítást adta ki – Nyomd le a Play-t a magnón). Ezek után jött a címként is szereplő Loading majd jobb esetben a Ready, végül a Run paranccsal indítottuk el a programot.
Már korábban megjelent pár, a klasszikus zenekarok felállását követő feldolgozás (a BIT-sorozat nem kifejezetten tartozott ide), ám ez a nemrég megjelent alkotás tűnik talán az eddigi legjobbnak. A zenekarról azt érdemes tudni, hogy hatan vannak: két gitáros, két szintetizátoros, egy basszusgitáros és egy dobos (igaz, ez utóbbi nem instrumentális hangszeren játszik, hanem elektromos dobot használ, de a különbséget csak az igazán vájt fülűek érzékelhetik). A számok választásánál ragaszkodtak a klasszikusokhoz, de Chris Hülsbeck vagy a Maniacs of Noise zenéit továbbra sem lehet hallani, érthető szerzői-jogi problémák miatt (bár szerintem ők sokkal jobban járnának, ha pl. Ben Daglish, Martin Galway vagy Rob Hubbardhoz hasonlóan kicsit a pénztárcájukon túl is látnának).
Jöjjenek tehát a számok sorrendben, több-kevesebb szubjektív kritikával.
1. Rambo: First Blood part II (Martin Galway - 1986)
Egy klasszikus játék klasszikus zenéjével kezdődik a CD, mely már számos átdolgozást megélt, de ilyet még nem. Az eleje jól eltalált, bár a „morzézés” alatti gitárt egy kicsit élesnek ítéltem meg, mindazonáltal a dob bejöveteléig nincs is semmi gond. Ott aztán tőből bedörrennek a gitárok, a dob kalimpál és az a harmónia, ami az eredeti számot jellemezte, teljesen megszűnik: zaklatottság és kuszaság vette át a helyét. Biztosan nem tettem volna ilyen mennyiségű gitárt a háttérbe, sokkal inkább az előtérbe, ahol a főszólamot játszó szintetizátor helyett egy finom, hangerőpedállal „megszelídített” gitár szólója sokkal kellemesebb lett volna (ez mondjuk talán felfogásbeli különbség is). A szám közepénél kicsit konszolidálódik a helyzet, de nem sokat, míg a szám végére helyre áll az egyensúly. Amúgy érdemes megemlíteni, hogy míg az eredeti Rambo zene morzéja a játék készítőinek a neveit betűzi ki, addig az itt hallható morze valami egészen mást. Aki ért ehhez veheti a fáradtságot és megfejtheti. A megfejtéseket a címünkre legyetek kedvesek elküldeni. A helyes megfejtők között még nem tudom mit sorsolunk ki…
2. Ghosts’n Goblins (Marc Cooksey – 1986)
Egy általam nagyra tartott, de kevéssé kedvelt számról van szó, melynek korábban már voltak feldolgozásai. Őszintén szólva, a Rambóból arra következtettem, hogy ezt a számot – pont a horrorisztikussága miatt – még keményebben fogják játszani a zenészek. Tévedtem. Semmi „nyomulást” nem tapasztani a gitárok részéről, a dob is csak kávákat üt, mégsem lett vérszegény a szám. Érdekes megoldás a Ghosts’n Goblins-ra annyira jellemző „huhogást” gitárral megcsinálni. Tulajdonképpen nem volt rossz ötlet, minthogy a „Darth Vader” hangot beletenni se. Sikerült elérni, hogy a szám tényleg bizarr legyen.
3. Warhawk (Rob Hubbard – 1986)
Érdekes, gyakorlatilag egy gitárszólóra átírt verziója az eredeti számnak. Túl sok gyedi ötletet nem tartalmaz, ettől függetlenül a hangszerelés itt is kitűnőre sikeredett.
4. Monty on he Run (Rob Hubbard – 1985)
Rob Hubbard egyik régi és méltán nagysikerű alkotásának a dán fiúk méltó emléket állítottak. Az előző számhoz hasonlóan ez is egy gitárszólóra épül, melyben azért a szintetizátor-gitár felelgetések, ritmusmegugrások, szünetek jelentős szerephez jutottak és rendkívül jól oldják a kissé feszített tempót. A gitár szépen, változatosan és kitartóan játszik, a technika és az ún. tapping és ott van a szeren, a hápogtató-pedálról (wah-pedál) nem is beszélve. Egyszóval jól eltalált átirat.
5. Beyond the Ice Palace (David Whittaker – 1988)
Általam nem túl nagyra tartott szám. A kezdet nem rossz, bár én egy kis kakaót még tettem volna a basszusra, ami amúgy valahogy hiányzik az egész számból. Szépen szólnak a billentyűk, a zongora hangzás pedig kifejezetten jó megoldás volt. Különösen a szám második fele kissé uncsi.
6. Wizardry (Mike Alsop - 1985)
Az egyik legkevésbé sikerült szám az albumon. Az alapötlet dicséretes, nevezetesen a szám instrumentális-akusztikus elgondolása, ahol a főszólamot az előtérben akusztikus a háttérben kísérőként egy enyhén letorzított elektromos gitár tesz ki. Azonban az akusztikus gitár valahogy azt a benyomást keltette bennem, mintha a kezelője nem lenne biztos abban, amit játszik. Egyes helyeken kifejezetten ügyetlenül pengeti a húrokat, néhol még le is marad és az egésznek ez által egy kicsit esetleges hangulatot ad. Tény, hogy az akusztikus gitár helyes és kívánt megszólaltatásához nagyobb ügyesség szükséges, s a Wizardry esetében pengető helyett ujjal játszani egészen biztosan szerencsésebb lett volna. A háttérben nagyon halkan meghúzódó, kicsit a szimfonikusokat utánzó szintetizátort picit hangosabbra lehetett volna venni, míg a „cintányérok” helyett a csörgődobot használata talán jobb elgondolást tükrözne.
7. Commando (Rob Hubbard - 1985)
A CD egyik gyöngyszeme ez a bő 4 perces darab. A szám heves indulatai ellenére sem estek a srácok abba a hibába, mint a Rambo esetében a telenyomott gitárokkal. A számot tehát nem uralják a gitárok, inkább a hátteret telítik, a vezetést elsősorban a szintetizátorok teszik ki, ahol egy szóló erejéig egy nagyon kifinomult gitárszólót hallhatunk. Külön ki kell emelni a basszusgitár úgy nevezett „slapping”-technikáját (a húrok „megtépése”), mely által az egész még zaklatottabbá, még feszültebbé vált, mégsem érezzük túlvezéreltnek.
8 Thing on a Spring (Rob Hubbard – 1985)
Talán ez a másik szám amibe némi emberi hang vegyült, nagyon kellemesen. Különböző torzítású gitárok szólója ez itt-ott kánonban a szintetizátorral.
9. Aztec Challenge (Paul Norman – 1984)
Egyike a leggyakrabban feldolgozott számoknak. A zenekar által készített, rendesen átírt feldolgozás tulajdonképpen nem rossz. Egy jó rockos alapra jönnek rá a hangszerek, amik aztán más-más hangszínen ismétlik a refrént.
10. Auf Wiedersehen Monty (Rob Hubbard & Ben Daglish - 1987)
Kitűnő szám, kitűnő feldolgozás, kitűnő hangzással. Nem tudom kinek az ötlete volt a kolompokat bevetni, de véleményem szerint nagyon jól bejött. A gitárszóló minőségi és a háttérben szólóé is kellemes hangerejű, bár egy-egy pillanatban talán szerencsésebb lett volna picit megnyomni.
11 Paperboy feat. Game Over (Mark Cooksey, 1986)
A CD egyik igen kellemes darabja a Paperboy zenéje, mely azon kívül, hogy túl hosszúra és helyenként unalmasra sikeredett, az egyéni invenciókra is teret engedett, melyet a zenekar nagyon helyesen ki is használt és egyedi ötleteikkel tarkították a számot. A végére még a Game Over zenéjét is sikerült becsempészniük. Igazán kitűnőre sikerült, bár az eredeti is nagyon jó volt. Kifejezetten tetszett a basszusgitár, a gitár akkordozása és válaszolgatása szintetizátorra és a szám második felében a háttérbe belépő „zongora”. Egyedül a dob bántó egy kicsit. Hangját másként állítottam volna be és a hangerejét is lejjebb tekertem volna.
12. Krakout (Ben Daglish, 1987)
Megmaradt az előző számnál említett gitár-szintetizátor kettős, míg a két, kicsit zongorához hasonlító billentyű és pattogós, friss dob kellemesen viszik a hátteret. A rövid szám pontosan ott fejeződik be, ahonnét már kezdene unalmassá válni, azaz az előző szám egyik hibájába újra nem estek bele. Fontos, hogy megmaradt az eredeti szám vidám, bolondos, dinamikus jellege, tehát egy igen szerencsés átiratról van szó.
13. Thrust (Rob Hubbard, 1986)
Egy kevéssé ismert szám, minőségi átiratáról van itt szó. Nagyon szép a kétféle gitár (rockosabb-líraibb) válaszolgatása és igen szerencsés a háttérben játszó picit keleties-beütésű billentyű a billentyűszólóról nem is beszélve, melyet még a kissé kalimpálós dob sem tudott szétvinni. Szuper!
14. Master of Magic (Rob Hubbard – 1986)
Szimpatikus a szám elején belépő dobgép, konga és kereplőmixje. Kifejezetten tetszett a basszusgitár szaggatott játéka és a gitár-billentyű válaszolgatásai. Igazándiból nem tudok negatívumot írni: az egyik legjobb szám az albumon.
Végül érdemes megjegyezni, hogy a zenekar weblapján, a www.pressplayontape.com-on le lehet tölteni egy másik zenéjüket, nevezetesen az Out Run-t, melyet bár a Sega nem engedett megjelentetni a CD-n, de véleményem szerint a zenekar eddigi legjobb feldolgozása. A kitűnő hangszerelés nyújtotta élvezetet csak tetézi a basszus dallamos játéka, s ütőhangszerek kavalkádja (kolomp, konga, triangulum – igaz gépről). Ha ilyen feldolgozásokkal lesz tele a második CD, akkor azt hiszem egy rossz szót sem szólhatok. A korongot egyebek iránt a fent megadott címen lehet megrendelni. Minden muzikális számítógépes zenerajongónak nagyon ajánlott!
