Igen nagy divatja lett mostanában a klasszikus képregényeknek, és a számítógépek után mára a mozikat is elárasztották a különböző képregényeket feldolgozó filmek. A Superman, Batman filmek után az elmúlt években kerültek műsorra az X-Men, Spiderman és Daredevil filmek. A legnépszerűbbek a képregénypiacon talán a Marvel hősök, mint például az X-Men sorozat. A második mozifilm bemutatójának környékére időzítették a cikkünkben bemutatásra kerülő Wolverine’s Revenge kiadását.
Ez pedig a többi képregény-adaptáció játékhoz hasonlóan egy ugrabugra akciójáték lett, olyan, amin látszik, hogy a konzolokat tekintették az elsődleges platformnak. Ennek ellenére kiadták PC-re is, csakhogy szokás szerint elfelejtették ahhoz igazítani a megjelenést és az irányítást. Az eredmény ugyanis egy elnagyolt grafikájú, elég rosszul irányítható játék lett.
No de kezdjük inkább az elején, a történetnél, azzal ugyanis alapvetően még nem lenne baj. A címben ugyan szerepel a film címeként feltüntetett „X-Men 2”, azonban a játéknak ehhez nem sok köze van. 1968-ban, a Weapon X kutatólaboratóriumból indulunk el, ahonnan az általunk irányított Wolverine (angol hangja Mark Hamill) legfőbb céljának a szabadulást tekinti. Csakhogy mint kiderül, egy 48 óra múltán halálos Shiva vírussal fertőzték meg, így igencsak igyekezni kell az ellenszérum megtalálásával. A játékban felbukkannak a képregényekből ismert főbb ellenségek, mint Professor X (a hangját Patrick Stewart biztosította), Juggernaut vagy Magneto.
Wolverine természetesen a játékban is rendelkezik speciális képességekkel. Így például használhatjuk az adamantium karmokat, megnőtt érzékelési képességét használva pedig láthatóvá tehetjük a lábnyomokat vagy a földbe rejtett taposóaknákat, nagyobb távolságra láthatunk, illetve így aktivizálódik lopakodási képességünk is, és az ellenségek mögé lopózhatunk. Ha nincs kint a karmunk, Wolverine lassan gyógyul, de ettől függetlenül találhatunk orvosságot is a pályán. A verekedések növelik düh-szintünket, mely ha eléri a maximumot, egy időre extra erővel támadhatunk másokra.
A történet alapvetően lineáris, és leginkább arról szól, hogy jussunk el egy megadott helyre, találjunk meg egy kaput, és közben persze intézzük el azokat, akik ránk támadnak. Eközben pedig – általában eldugott helyeken, dobozok vagy kis alagutak mögött – találhatunk extra dolgokat is, képregényeket illetve a szereplőket bemutató kártyákat. Az előbbiek a főhős különböző ruháinak választását teszik lehetővé.
A játék egyik legfőbb negatívumának az irányítást említhetjük. Ez ugyanis a többi konzol-átirat játékhoz hasonlóan csapnivaló. Nem tudom, miért kell a PC-seket belekényszeríteni egy olyan irányítási módba, ami az FPS-ekhez szokott játékosoktól igen távol áll. Míg a négy fő irányt a WASD kombinációval érhetjük el, a kamera-relatív mozgással igencsak meggyűlhet a bajunk, főleg, hogy a kamera irányát a kurzornyilakkal még állíthatjuk is. Mozgás közben aztán a kamera magától mozog, sokszor igencsak rossz pozícióba. A környezetünkben álló ellenfeleket sok esetben igen nehéz így észrevenni, megtalálni, hogy merről is jönnek a lövések. A lopakodási mód aktiválása pedig nem egy gomb megnyomásával, hanem folyamatos nyomva tartásával érhető el. A verekedéshez egy ütés és egy rúgás gombot használhatunk, folyamatos fejlődésünk során pedig ezeket kombinálhatjuk is különböző látványosabb támadásokhoz.
A grafika átlagos, szépnek nem mondható, de a hasonló típusú játékokhoz – ez alatt a konzolátiratokat értem – képest rosszabbnak se mondható. A zenei aláfestés is élvezhető, az X-Men filmek kedvelőinek pedig külön csemege lehet az ismert színészek hangokként való felbukkanása a párbeszédek során.
Összességében egy jóindulattal átlagosnak nevezhető játékról beszélhetünk, egy képregény-adaptáció konzol-átirata, mely szinte minden ezzel járó negatívumot magával hordoz. A jó történetet a borzalmas irányítás és a közepes grafika nem tudja sikeres játékká tenni.
