A Lionhearttal való kapcsolatomat legjobban egy románchoz tudnám hasonlítani – az afféle nagyon gyors, pár órás románcokhoz, melyek a „meglátni és meg” életérzéssel kezdődnek, majd pedig jön a már nem is annyira kellemes akció, végül pedig a gyors búcsú. Na de félre a kétes célozgatásokkal, a végén még fiatalkorúak megrontásáért visz be a BSA, elvégre ők a vásárlók lelki egészégéért is roppant módon aggódnak.
A Lionheart az RPG-iről méltán híres Black Isle Studios, (akiknek nevéhez olyan zseniális játékok kötődnek, mint a Fallout sorozat, a Planescape Torment, vagy éppen az Icewind Dale, de ők bábáskodtak a Baldur’s Gate sorozat fölött is) , és a Reflexive Entarainment (nevükhöz a meglehetősen közepesre sikeredett Star Trek: Away Team és a Zax: The Alien Hunter című játékok fűződnek) együttműködésének gyümölcse. A Black Isle a Fallout sorozatban megismert SPECIAL szabályrendszert adta a játékhoz, és a kiadói munkákat is ők végezték, míg a tulajdonképpeni fejlesztést a Reflexive végezte – úgy ahogy.
A Lionheart egy alternatív XVII. században játszódik, melyet átszőtt a mágia. A legendák szerint a 3. keresztes hadjárat során Oroszlánszívű Richárd Akkon városának bevétele után kivégeztetett háromezer szaracén foglyot, és ezzel a szörnyűséges rituáléval kezdetét vette a Szétválás, mely feltörte a dimenziók közti kapukat, és egy másik világból mágia áramlott e földre. A szertartást még idejében megállították, így az általunk ismert Föld nem egyesült teljesen a másik dimenzióbeli territóriummal, azonban a világ, amit addig ismertek, végérvényesen megváltozott: a mágián kívül különféle lények jöttek át világunkba, és az embereknek meg kellett tanulniuk együtt élni az új dolgokkal. Azonban nem mindenki volt képes megbarátkozni az újjal, és a keresztény egyházak megalapították az Inkvizíciót, mely egy mérsékelten humánus karitatív fiúegylet, melynek legfőbb célja a mágia teljes eltörlése.
Ebben a nem éppen barátságos világban kezdjük el világmegváltó hősi életünket, és számtalan akadályon keresztül fogunk rájönni származásunk valódi titkára, és persze csak úgy mellékesen mindenkit jól meg... tehát megmentünk.
Mint már említettem, a Lionheart a SPECIAL szabályrendszer egy erősen módosított változatát használja. Először is kiválaszthatjuk fajunkat – a repertoár a mágiával megérintett emberek különböző fajtáiból, és a „tisztavérű” emberekből áll. Ezután kiválaszthatjuk képzettségeinket, eloszthatjuk a pontokat a tulajdonságaink között, és ezek után el is indul a kaland. Igen, jól olvastátok, kasztunkat nem állíthatjuk be, teljesen szabad kezet kapunk, hogy karakterünkből varázslót, harcost, avagy minden lében-kanál hőst gyúrunk, a választás joga a miénk.
Stílusában a Lionheart talán az Icewind Dale sorozathoz áll legközelebb: itt is főként a harc dominál, azonban számos mellékküldetésben, dialógusban lesz részünk. Érdekes kettősség jellemzi a Lionheart-ot, hiszen a játék elején, Barcelonában főként az RPG elemek dominálnak, míg spanyolhont elhagyván a hack’n’slash elemek kerülnek előtérbe. Ez számomra óriási csalódás, én egy ízig-vérig RPG játékot vártam, azonban egy számomra érthetetlen koncepció folytán a játék mintegy harmadánál a fejlesztők elképzelései éppoly radikálisan változtak meg, mint amilyen radikális dolgokat művelnék velük ezen „nüansz” miatt. Ráadásul ezzel a húzással a Reflexive fejlesztői elérték, hogy mind az RPG-, mind pedig az akcióorientált Diablo-rajongók csalódjanak a játékban - „szarva közt a tőgyit” mondja az elmés magyar, és tökéletesen igaza van. A fejlesztők tehenek iránti ferde hajlamai a harcrendszerben is kiütköztek, ugyanis az tisztán látszik, hogy nem akartak Baldur’s Gate-klónt készíteni (pedig valószínűleg jobban jártunk volna...), így bár a harc bármikor megállítható, a cselekvéseket nem adhatjuk ki előre, ugyanakkor a diabloid klikkbajnokság is kudarcot vall a Lionheart esetében, ezért „Bazi Nagy Feketepont” jár.
A desingerek igen felemás munkát végeztek: a játék alatt dohogó saját fejlesztésű Velocity motor ugyan egy árnyalattal szebb a Baldur’s Gate-ek Infinity engine-jénél, azonban nagyságrendekkel lassabb annál. A környezet ábrázolása szép, aprólékos, a karakterek megjelenítése azonban teljesen meglepő módon már igen felemás, hiszen a saját karakterünkön kívül az NPC-k kidolgozása megfelelő, viszont az ellenfelek egyszerűen nevetségesen festenek. Hihetetlenül gyenge munkát végeztek a grafikusok ezen a téren, a szörnyek se nem félelmetesek, se nem jól felismerhetőek, pusztán egy elmosódott pixelhalmaz benyomását keltik.
A Lionheart fontosabb NPC-inek dialógusait szinkronizáló színészek közepes munkát végeztek, ez a rész szódával elmegy, a hangok pedig szintén a nyomasztó középszerűség irányába kacsintgatnak. A zenék a már megszokott heroikus dallamokból állnak, főként az ütős-, és vonóshangszerek dominanciája érvényesül. Nekem bejönnek az ilyen típusú zenebonák, de ez persze ízlés kérdése.
A fent leírtak alapján bizonyára sokan azt hiszik, hogy a Lionheart egy igen remek kerettörténettel rendelkező erősen közepes RPG, és azoknak, akik ezt hiszik, maximálisan igazuk van. Csalódtam a Lionheartban, sokkal többet vártam tőle, de nem kaptam többet, mint egy szimpla éjszakát. Kár érte, mert minden adott volt ahhoz, hogy a fejlesztők maradandót alkossanak, de azon kívül, hogy a CD-k anyaga nem bomlik el ez nem igazán sikerült nekik. Remélem a Black Isle még idejében észbe kap, és végre-valahára trilógiává bővítik életem nagy szerelmét, a Fallout sorozatot – az nem csak egyéjszakás kaland volt.
