Nehéz megfelelő bevezetőt írni egy olyan játékhoz, melynek főszereplője bérgyilkos. Hiszen amennyiben a górcső alá vett szoftver főhőse a világbékéért bőszen harcoló lovag, avagy a gonosz űrlényeket nagyüzemben irtó dúskeblű amazon, akkor remekül el lehet filozofálgatni eme dicső tevékenységen. Azonban mit tehet a jobb sorra érdemes cikkíró, ha a keze ügyébe került játék középpontjában egy hidegvérű bérgyilkos van? Ekkor nem érvényesek a jól bevált klisék, és nem szalonképes feltenni a pár éve nagy port kavaró kérdést sem „Mennyiért lőné le Magyarország miniszterelnökét?”. Így nem marad más hátra, minthogy gyorsan a tárgyra térjek, és elkezdjem a Hitman: Contracts boncolgatását.
Vártam ezt a játékot. A 2000 végén megjelent első, majd a 2002 végén debütált második rész remek játéknak bizonyult a TPS-ek igencsak telített piacán. A remek grafika, a szintén remek zene – melyet a Budapesti Filharmonikusok adtak elő –, a szokatlan témaválasztás, továbbá a variációk nagy száma miatt a sorozat beírta magát a játékok nagy könyvébe. A Contracts fedőnevű harmadik részt nem előzte meg annyira nagy marketingkampány, csak jött, látott... de teljes győzelmet nem aratott.
Az új epizód kerettörténete – már ha van ilyen egyáltalán – kissé szokatlan: 47-es ügynökünk majdnem halálos sebesülést szerzett, s kábult lázálmában végigfut pár régi ügyén. Természetesen a helyzet ennyire nem egyszerű, azonban nem akarom lelőni a poént – melynek teljes megértéséhez meglepő módon kelleni fog a majdani negyedik rész is. A fent leírtakból következik, hogy a küldetések több mint fele között semmiféle összefüggés nincs, a világ különböző pontjai között ugrálunk Kamcsatkától Budapesten át Angliáig. Az egyetlen összefüggő küldetéssorozat Kínában játszódik, ahol a helyi triádok harcába szólhatunk bele meglehetősen nyomós érveinkkel.
A játékmenet szinte semmit sem változott, továbbra is legfőbb célunk észrevétlenül elvegyülni, likvidálni az áldozatokat, majd angolosan távozni, bár az abszolúte amatőr játékosok le is mészárolhatnak mindenkit, ami igencsak alacsony élvezeti faktorral jár. Minden küldetésnél számtalan variációt alkalmazhatunk, a fejlesztők remek munkát végeztek, szabadságunk ha nem is korlátlan, de a műfaj határait feszegeti. Eszközeink alig-alig változtak a második rész óta: különféle pisztolyok, géppisztolyok, mesterlövészpuskák és kis kézi készülékek szerepelnek, ezeknek érdemben csupán töredékét fogjuk használni – elvégre csendesnek nem nevezhető, ha egy uzival lövünk magunknak utat a célszemélyig.
Az efféle lopakodós játékokban kiemelt szerep jut az MI-nek, mely optimális esetben árgus szemmel figyeli minden lépésünket, és azokra a valóságot szimulálva próbál megfelelő választ adni. A Hitman trilógia sohasem a mesteri MI-ről volt híres, és ez nem változott a harmadik rész megjelenésével sem: a gépi intelligencia a „szódával elmegy” kategória népes táborát erősíti tovább. A gép által vezérelt karakterek egyrészt figyelnek a ténykedésünkre, előbb-utóbb álruhában is észreveszik az ismeretlen arcot, figyelnek egymásra, egyikük eleste esetén átkutatják a területet. Másrészt viszont néha azt sem hallják meg, hogy vadászpuskával feltrancsíroztuk a tőlük húsz méterre álló társukat (máskor pedig a kitört üveg hangjára is fél pályányi távolságból ugranak), sokszor fél méterről képtelenek eltalálni, s rövid töprengés után komótosan elsétálnak halott társuk mellett. Ez a kettősség szerencsére nem vágja agyon a játékélményt, főként azért nem, mert amennyiben minden küldetést Silent Asassinként akarunk befejezni, úgy nem fogjuk az ellent gyilkolászni, ergo nem is szembesülünk irracionális cselekedeteikkel.
A hangulat igazán elsőrangú lett, remek érzés álcázva elsurranni az őrök mellett, likvidálni az áldozatot, vagy elvégezni a kijelölt egyéb feladatokat, majd angolosan távozni, miközben tudjuk, hogy elég egyetlen rossz mozdulat, és tölthetjük be az előző játékállást. (Itt jegyezném meg, hogy összesen hétszer menthetünk egy pályán.)
A program egyetlen hatalmas hibája a rövidsége: összesen egy tucatnyi küldetést végezhetünk el, ami 6-7 órás elfoglaltságot jelent elsőre. Másodszori nekifutásra, amikor tudjuk, hogy mit kell tenni, így nem vesztegetjük el az időt újratöltésekkel, nos másodszori nekifutásra ez az idő leredukálódik nagyjából a felére, küldetésenkénti átlag negyed órával, ami szörnyen kevés. Nem tudom megérteni azt, hogy ha már egyszer lemodellezték a különféle időjárási viszonyokat, különféle objektumokat, akkor miért nem tudták ezeket többször is felhasználni. Szinte minimális munkával lehetett volna a játékidőt legalább kétszeresére nyújtani, hogy a Contracts ne induljon a „világ legrövidebb játékai” című, kétes PR értékkel bíró versenyen.
A grafikát az MI-hez hasonló kettősség jellemzi: hol nagyon hangulatos, szépen kivitelezett textúrákkal és környezettel van dolgunk, hol pedig szubigénytelen, alacsony poligonszámú, ismétlődő környezetet kapunk, ami értelemszerűen sokat ront az összképen. A zene az előző részekhez hasonlóan hangulatos, bár némiképpen talán elmarad az elődök által felállított rendkívül magas színvonaltól. A szinkronokat kellő beleéléssel mondják el a színészek, bár a mondanivalójuk hagy némi kívánnivalót maguk után. Egészen a budapesti pályáig nem is figyeltem fel erre különösebben, azonban itt a magasrangú vendég orra előtt elmondott „Menjen már arrébb!”, avagy a „Rohadtul unatkozom” beszólások hallatán kissé elbizonytalanodtam a fejlesztők épelméjűségét illetőleg, de hát valószínűleg nekem vannak roppant magas elvárásaim ilyen téren.
Mint az gondolom a fentiekből is kiderült, igencsak vegyes érzelmekkel viseltetek a Hitman: Contracts irányában. A koncepció továbbra is remek, a megvalósításba azonban kisebb-nagyobb bakik csúsztak, ami önmagában nem bizonyulna végzetesnek, azonban a rendkívüli rövidség már megbocsáthatatlan. Remélem, a majdani negyedik részben már egy csiszolt gyémántot köszönthetünk, nem egy otromba, megmunkálatlan drágakövet