Manapság a vámpíros filmek végtelenül leegyszerűsödtek. Gyakorlatilag a látványos akciójelenetekre hegyezik ki az egész produkciót. Így a történet általában sablonos, bugyuta, vagy hemzseg a logikai hibáktól. De miért is törnék magukat, mikor egy filmet el lehet adni azzal is, hogy dögös nőcik szűk bőrruhában magasra ugranak (ld. Kate Beckinsale, Underworld). Vagy ha nem nő, akkor válogatott, morbid módon kell elintézni az ellenfeleket, szigorúan bőrruhában és napszemüvegben (Wesley Snipes, Penge). Az ilyen filmekből nem lesz klasszikus, legfeljebb egy kellemes délutáni/esti kikapcsolódás, viszont az árát azért szépen behozza, még ha nem is lesz kasszasiker. A Bloodrayne készítői ellenőrizni akarták, hogy működik-e ez az elmélet digitális változatban is. Megkapták a választ, hiszen itt a folytatás.
A játék főszereplője Rayne, a dhampir lány, aki félig vámpír, félig ember. A cím amúgy akár szóviccnek is tekinthető, hiszen egyrészt utal a főhősnőre, másrészt kiejtés szerint nézve a véresőre, melyre sokat számíthatunk a játék során – meg úgy általában sokat repkednek a végtagok mindenfele. Tehát a főszereplő Rayne, aki az előző részben vámpír apjával, Kagannal számolt le, aki megölte anyja családját. Míg ez a második világháború idején zajlott, a folytatás már napjainkban játszódik. Rayne az eltelt 60 évet arra használta fel, hogy levadássza Kagan leszármazottait – azaz az ő féltestvéreit – a világ minden táján. Mikor mi bekapcsolódunk a történetbe, ez a vadászat fog rövid úton csattanós véget érni.
A játék rendkívül sablonos. Az első részben nácikkal, a másodikban élőhalottakkal (vámpírokkal) kell megküzdeni. Nagy kockázatot vagy újítást ezzel nem vállaltak, hiszen ez a kettő a játéktörténelem két talán legtöbbet gyilkolt ellenfele. A Top 3-ba talán még az orkok férnének be, a démon-féleségekkel holtversenyben (ez akár szóvicc is lehetne :-). A történetet sem bonyolították túl. Mozgatórugója a bosszú, tárgya előbb a nem kívánt rokonok vadászata, majd egy vámpír-apokalipszis megakadályozása. Ehhez olyan eredeti és változatos helyszíneket kell bebarangolnunk, mint egy lepusztult városrész, csatorna vagy ipartelep. A karakterek is egyszerűek, mint egy fa ék. Van egy főgonosz, akit sosem lehet elégszer megölni. Van egy segítő (Severin), aki gyakorlatilag csak arra kell, hogy elmondja a játékosnak, hogy éppen mit kell csinálni, mire kell számítani. Gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róla, azon kívül, hogy van. Rayne az egyetlen, akit minden szempontból kidolgoztak. Rajta kívül még egy szereplőn érződik, hogy foglalkoztak vele. Ő pedig Ephemera, Rayne féltestvére. Egyrészt jól megtervezték a külsejét (meglepő módon szűk bőrruhát visel), és – az ellenfelek között egyedüliként – van egyéniség-félesége is. Az átvezető jelenetekből kiderül, hogy saját céljaiért küzd, és ezért még át is veri nővérét, Ferrilt. De mielőtt még bármit is megtudnánk róla, meg kell ölni, nehogy véletlenül még egy karakter kerüljön a játékba (ugye Rayne-en kívül). De ez általában a többi szereplővel is így van: az első találkozás egyben az utolsó is, és ezért is nehéz bármiféle mélységet adni a szereplők karakterének.
Most, hogy kipuffogtam magam, térjünk át a játék technikai részére. A BloodRayne 2 egy külső nézetes akciójáték, azonban sokkal kifejezőbb, ha azt mondom rá, hogy konzol-átirat, a konzol játékok minden jellemzőjével. Az első jel, ami konzolos kötődésre utal, hogy a menüben nincs egér. Szerencsére jobbfajta átiratról van szó, klasszisokkal jobb, mint például a Demon Stone (ami szerintem a Forgotten Realms megerőszakolása volt, de ez most nem tartozik ide). Így megkímélnek minket az előre rögzített kameraállásoktól vagy a megváltoztathatatlan billentyűzetkiosztástól. Marad azonban még így is rengeteg konzolos elem. A pályák vonalvezetése is meglehetősen egyszerű. Gyakorlatilag a „nincs más hátra, mint előre” elv érvényesül. Ez jó kis pörgős játékmenetet biztosít, ami egy akciójátéknál nem hátrány, de ha a játékos elsiklik egy apró részlet fölött és elakad, hihetetlenül hülyének érezheti magát.
A készítők ezen kívül még két dologgal nehezítik meg a játékosok életét. Az első és egyszerűbb, hogy annyi ellent küldenek rá, hogy belepusztul. Vagy abba, vagy az utána következő boss-fightba. A második az úgynevezett killing puzzle. Ez azt jelenti, hogy az ellenfelet neki kell lökni valaminek, amitől történik valami, és az ellen megpusztul. Ez a legkülönbözőbb módokon fordulhat elő. Elállja az utat egy kukásautó? Dobjunk bele néhány ellent, amíg fel nem robban, és szabaddá teszi az utunkat. Felrobbant a csatornában a vízpumpa kapcsolója? Tömjük tele hullákkal, amíg le nem áll. Szétlőtték az elektromos ajtó kapcsolóját? Lökjünk neki pár testet, hogy zárjuk az áramkört és kinyissuk az ajtót. Ilyenkor az ellenfelek „végtelenítve” jönnek, amíg meg nem oldjuk a feladatot. A készítők ha lehet, még tovább egyszerűsítették az amúgy sem bonyolult játékmenetet az élet és lőszerutánpótlás megoldásával. Mivel vámpíros játékról van szó, az életerőt az ellenfelekből kiszívott vérrel pótolhatjuk. Nem meglepő, ekkora ziccert nem lehetett kihagyni. Az már inkább, hogy a fegyver is vérrel működik, amit szintén az ellenfelekből nyerünk. Ha elfogy a tárolt vér, a fegyvert még mindig használhatjuk, de akkor az a saját életerőnket fogyasztja.
Mint már említettem, a játék elsősorban a látványra gyúr rá. Legalábbis máson nem nagyon látszik, hogy rágyúrtak volna. A grafikai megjelenésért az Infernal Engine felelős, ami pokoli jó munkát végez. A szereplők szépen és részletesen kidolgozottak (különösen a nőneműek). Rayne mozgása, a harc, a különböző akrobatikai mutatványok mind nagyon látványosak. Az átvezető videók egyszerűen lélegzetállítóan gyönyörűek. Némelyik annyira élethű volt, hogy néha az volt az érzésem, mintha igazi színészek szerepeltek volna benne. Szinte egyedül ezekért a videókért éri meg végigjátszani a játékot. Ha ez megtörtént, hozzáférhetünk különböző extrákhoz, mint például egy csomó storyboard-szerű rajz, vagy új ruhák Rayne-nek. Igazából egyedül ez az értékelhető. Kb. tíz ruhát kapunk, de ennek a kétharmada ugyanaz, csak más színben. Van cowgirl Rayne, gonosz Rayne (fekete hajjal és tetkókkal), iskolás Rayne (iskolai egyenruhában, mobil-tartóval és egy kék pingvines hátizsákkal), és felhúzhatunk rá egy teljes vértet is, de ennek nem sok értelme van, mivel semmi nem látszódik belőle.
A Bloodrayne 2 egy teljesen átlagos akciójáték, kevés (szinte semmi) eredeti ötlettel. A történet annyira sablonos, hogy szinte lerí róla, melyik ötletet honnan vették át: az outro például szinte egy az egyben Zion a Mátrixból, míg a lánc végére erősített dobókés a Penge 3-ból van. A végkifejletig vezető út túl hosszú, könnyen monotonná válhat, mikor ugyanazon a gyártelepen már a hatodik mutáns szörnyet kell megölni. A gyönyörű grafika az egyetlen, ami megmenti a játékot a csúfos bukástól, és a középszerűségbe emeli. De a készítőknek nem is volt célja, hogy maradandót alkossanak. Biztosan Eddie Murphy mottóját tartották szem előtt, a Fergeteges forgatásból: „Mozit csinálunk, nem filmet, a fenébe is!”
