Defcon

Az esetleges atomháború réme immáron több mint hatvan éve ott lebeg az emberiség feje fölött, és bár a történelem folyamán párszor megremegett a léc, szerencsére nem esett le. Mivel mindeddig az emberiség megkímélte magát az apokalipszis nem túlzottan rózsás jövőképétől, megérhettük azt az időt is, mikor is megjelent egy játék a totális atomháborút szimulálva. A fejlesztő neve Introversion, a játék neve Defcon, a cikk fedőneve pedig ismertető.

Az Introversion előző játékai, a Darvinia és az Uplink egyaránt mintapéldái voltak a kis költségvetésű, minimális grafikai megoldásokkal, ugyanakkor nagyfokú kreativitással operáló játékoknak. Mindkettő egyedi hangvételű, ötletes program volt, azonban a brit cég eddigi munkáira mégis a napokban debütált Defcon teszi fel a koronát. Maga az ötlet végtelenül egyszerű: mi lenne, ha a játékosok egy katonai szimulációhoz hasonló, vektoros grafikát megjelenítő képernyőn kommandíroznák saját földrészüket az áhított totális pusztulás felé? Minimális számú egységet és lehetőséget kapna a játékos, hozzá a fent említett funkcionális grafikát, plusz pár játékmódot – elsőre talán nem tűnik túlzottan vonzónak mindez, de a Defcon esetében az egyszerűség zseniális tartalmat rejt.

A játék, mint arra mottója („everybody dies”) is utal, a totális világégést szimulálja. Minden egyes – alapesetben maximum hat – játékosnak van egy földrésze, amelyen meghatározott számú építményt szórhat szét. Építményből háromféle létezik: egyrészt vannak radarok, amelyek funkcióját aligha kell magyarázni, vannak repülőterek, amelyekről vadászgépek illetve bombázók szállhatnak fel (ez utóbbiak egy atomtöltetet vihetnek magukkal), illetve vannak maguk a rakétasilók, amelyek alaphelyzetben légvédelmi ütegként szolgálnak. A silókkal való zsonglőrködés fontos részét képezi a játéknak, hiszen mindegyik siló tíz töltettel rendelkezik, és az első töltet kilövése után el kell lőnünk a maradék kilencet is, hogy az újra légvédelmi rakétákat lőjön ki. Tehát vagy atomtöltettel felszerelt rakétákat lődözünk szanaszét, vagy védekezünk, a kettő egyszerre nem megy. A repülőterek rendelkeznek bizonyos számú atomtöltettel, amelyekkel újra fel tudják tölteni a bombázókat. A repülők rendelkeznek bizonyos akciórádiusszal, azaz ha elfogy az üzemanyag, akkor szépen lepottyannak, a vadászgépek pedig a hatósugarakon kívülre eleve el sem indulnak.

A mobil egységeknek három fajtája van: tengeralattjárók, repülőgép-anyahajók, rombolók. A tengeralattjárók egyenként öt, korlátozott hatósugarú atomrakétával rendelkeznek, a repülőgép-hordozók pedig éppúgy repülőgépeket és bombázókat tudnak a levegőbe bocsátani, mint a repterek. A rombolók értelemszerűen az ellenséges hajók ellen vethetők be, így ajánlatos mindegyik (maximum hat fős) csoportba tenni egyet-kettőt. A fő célpontjaink az ellenség épületei mellett a városok. Számos kisebb-nagyobb város található a térképen, amelyek fiktív nagyságú populációval rendelkeznek – így például Budapest több mint ötmillió likvidálandó polgárral büszkélkedhet. Minden elpusztított egymillió ember után kapunk pontot, míg a becsapódás után a város felett egy szimpatikus kis kiírást kapunk, hogy hány millió ember is sikerült megszabadítanunk evilági gyötrelmeitől.

A küzdő felek nem vethetik rá rögtön magukat egymásra, ehhez ki kell várniuk a Defcon 1-es készültségi szintet. A játék folyamatosan visszaszámol az ötös szinttől, amely közben telepíthetjük egységeinket, harmadik szinttől a tengeri masinériák vígan megütközhetnek egymással, második szinten pedig elindíthatjuk bombázóinkat. A játékmódok között szerepel a „diplomácia” megjelölésű is, amelyben a játékot mindenki boldog szövetségben kezdi, viszont megvan a lehetőség mások kitessékelésére a szövetségből, avagy akár mi magunk is kiléphetünk, mondanom sem kell, kellően sunyi lépésekre ad lehetőséget ezen játékmód. És akkor még nem is ejtettünk szót az „office” módról, melyben több órás mérkőzésnek nézünk elébe, és a játék az esetlegesen feltűnő főnökök problémáját is megoldja, hiszen elég kétszer rácsapni az Escape billentyűre, és a játék nemhogy kilép az oprendszerbe, hanem még a tálcáról is leveszi magát.

Az egyedüli furcsaságot a térképen véltem felfedezni: a játék Szovjetunióról beszél, eközben a mai Oroszországot igazgathatjuk, továbbá az európai országok mai térképe látható, de létezik NSZK és NDK is.

Akárcsak az egységkezelésről, úgy a grafikáról is elmondható, hogy funkcionális, hiszen pár fényeffekten kívül vektorokat bámulatunk, amelyeknél több színt is szinte csak opcionálisan csempészhetünk a játékba (territóriumok, populáció jelzése). Ennek ellenére a grafika pont megfelel a célnak, roppant hangulatos, az ember valóban úgy érezheti magát, mintha egy katonai főparancsnokságon bámulná a monitort, miközben az emberiség nagy részét eltörlik a Föld felszínéről. A zene szintén nem fog senkit gyönyörködtetni változatosságával, melankolikus, néhol síri zenéz hallhatunk, amely jól illeszkedik a játék egészéhez, még is, aki fél óránál tovább hallgatja, biztosan a pszichiátrián köt ki. Esetlegesen egy-két szóbeli jelzés saját rakéta kilövésekor, avagy becsapódásakor talán jól jött volna, de ne legyünk szőrszálhasogatók.

A Defcon mintapéldája annak, hogyan tud egy aprócska csapat kiemelkedően ötletes és élvezetes játékot fabrikálni, nemcsak hogy kevés pénzből, hanem rendkívül kevés játékelemből is. A játékban minden funkcionális: a grafika, az egységek, a játékmenet, mégis mindez összegyúrva remekül működik, és egy élvezetes játékot alkot, amely mindössze hatvan MB-ot foglal el, a Steamen keresztül pedig mindössze 15 dollárért lehet hozzájutni. Szép volt, Introversion!