A két főszereplős akciófilmek akkor szoktak a legérdekesebbek lenni, ha a két egymást segítő figura jellemábrázolása tökéletesen eltér egymástól. Egy nyugodt, hidegfejű szereplő és egy nagyszájú lazacsávó. Egy kőbalta-agyú izompacsirta és egy félénk lángész. Egy vérben gázoló mészáros és egy rejtélyes orvgyilkos. Gondolom mindenki kapásból tudna ezekre konkrét példákat is mondani... A játékoknál szintén hasonló a helyzet, sőt, még érdekesebb, mert a különböző karakterű figurák más-más végigjátszást jelenthetnek. A Kane & Lynch elnevezésről is hasonló játékmenetre asszociáltam, mert az ilyen „X & Y” jellegű címeknél szinte kivétel nélkül teljesül a fent említett koncepció. Nos valóban, Kane és Lynch meglehetősen eltérő személyiséggel rendelkeznek, de mindez nem jelent különböző végigjátszásokat, ugyanis a játékban csak Kane-t irányítjuk, Lynch mindössze a segítőnk lesz. Legalábbis egyjátékos módban. A program igazi érdemei a kooperatív játék során jönnek elő.
A sztori kicsit nehezen kerekedik ki, és ez kezdetben némi szemöldökráncolásra ad okot. Annyit tudunk, hogy hősünk éppen az állam vendégszeretetét élvezi, igaz már nem sokáig, ugyanis a halálraítéltek jellegzetes rabruhája, és emberünk levélben megfogalmazott utolsó üzenete arra utalnak, hogy ő és társai a rabomobilban úton vannak a vesztőhely felé. Ha minden rendeltetésszerűen történne, akkor igen rövid lenne a játékmenet, na de ugye mindenki tudja, mi fog most következni...? Úgy van, embereink természetesen megszöknek! Hát eddig kifejezetten eredeti... Mivel ennyiből még nem lehet tudni az előtörténetet, számomra kissé röhejesen vette ki magát, hogy a rabszállítóból kikászálódó, sebesült és sokkos állapotban lévő Kane, aki nemrég még érzelmes hangvételű levelet írt a lányának, most felkap egy fegyvert, és rögtön elkezdi halomra lőni a rendőri erőket. Ez így első benyomásként eléggé irreális. Aztán nem sokkal később kiderül, hogy Kane-nek bizony nem újdonság a gyilkolás, sok vaj van a füle mögött, és hogy ő is megéri a pénzét. Pláne azt a pénzt, amelyet ügyesen elrejtett a Hetek nevű bűnszövetkezet elől, amelyben ő maga is tevékenykedett. Ám a szervezet a nyomára bukkant, és követelik tőle a cuccot. Kane-nek nincs választása, hiszen a családja életével fenyegetik, így kénytelen összeállni a szintén szökött fegyenc, és mellesleg skizofrén Lynch-csel, hogy visszaszerezzék a pénzt. Gondolom innentől már mindenki el tudja képzelni a kétségbeesett akciókon, őrült tűzharcokon, fejvesztett meneküléseken keresztül vezető utat.
A Kane & Lynch-et leginkább a Hitmanhez hasonlíthatjuk (talán nem véletlenül, hiszen a fejlesztőcsapat ugyanaz – Dino), a játékmenet is megfelelően pörgős. Nincs sok időnk gondolkodni, már rögtön az elején, ahogy feltápászkodunk a rabszállító mellől, félkómás állapotban menekülnünk kell a mindenhonnan tüzelő rendőrség elől. Ezt a részt nagyon jól megoldották, emberünk sérült, alig vonszolja magát, a homályos képernyőn keresztül meg szinte csak sziluetteket látunk. Ugyanez történik, ha könnygázgránátot hajítanak a rejtekhelyünkre, ilyenkor is látványos (pontosabban éppen hogy "nemlátványos" :o) ) a ködfelhő, és egészen addig kénytelenek leszünk szinte félvakon harcolni, amíg vissza nem hajítjuk a gránátot a támadók felé.
Akcióban nem lesz hiány, erről nemcsak a később már SWAT Teammel ránk rontó rendőrség, hanem a rivális bűnözői csoportok is gondoskodnak. Embereink ugyanis először könyékig, majd derékig nyúlnak bele a darázsfészekbe, ugyanis Kane először egy bankrablást kitervelve próbálja visszaszerezni az általa korábban letétbe helyezett gyémántokat, de miután kiderül, hogy az áru eltűnt, az idő pedig vészesen fogy, egyre kétségbeesettebb lépésekre szánja el magát. Emberrablás, zsarolás, maffiaharc – egy a biztos: akármerre járunk, soha nem pihen a mutatóujjunk a ravaszon.
Ejtsünk egy pár szót bűntársunkról, Lynch-ről is. Szerintem ezt a fickót Devin Townsendről (őrült/zseni metál zeneszerző) mintázták a szerzők, nemcsak fizimiskája, hanem különc viselkedése alapján is. Lynch már első találkozásra sem tűnik egy pillangólelkű pasasnak, de hamarosan kiderül róla, hogy vannak bekattant pillanatai, amikor valóságos ámokfutást, vérfürdőt rendez. Őmiatta kerülünk igazán bajba, amikor az „átlagos” bankrablást tömegmészárlássá teszi, és így már esélyünk sincs, hogy valaha lerázzuk magunkról a vérszemet kapott zsarukat.
Maga a történet nem haladja meg egy B kategóriás akciófilm jeleneteit. Nem fogunk unatkozni, de újdonságszámba menő történéseket sem fogunk kapni. Egyszemélyes módban egyszer végigjátszható a játék, utána már csak a multiplayer mód jelent majd izgalmakat. Itt ugyanis egymást segítve is harcolhatunk, Lynch-et irányítva szembesülhetünk annak őrültségeivel, nem mindig tudjuk megkülönböztetni az ellenséget a civilektől, így jobban tesszük, ha mindenkire lövünk...
A sztori módban segítőinknek mindössze egyszerű utasításokat adhatunk, mint például: kövess, támadj, védekezz. De ez elég is. Arzenálunk főfegyverzetből, oldalfegyverből és gránátból állhat, ezeket cserélgethetjük Lynch-csel, vagy a pályán hátramaradt mordályokat is felszedhetjük. Eleinte gyakran használtam ez utóbbi lehetőséget kritikus lőszerkészlet esetén, de aztán rájöttem, hogy ilyenkor elég odaballagni egyik emberünkhöz vagy Lynch-hez, és ő ellát lőszerrel. Társaink olyankor is a segítségünkre vannak, amikor súlyos lövést kapunk. Ez egyébként remekül kivitelezett mozzanat, egyedi ötlet a játékban. Ha bekapunk egy kritikus találatot, emberünk összeesik, a mozgások lelassulnak, a távolból hangfoszlányokat hallunk, amelyek saját múltunkat elevenítik fel. A monitor elmosódik, fekete-fehérre vált, majd teljesen el is sötétedik... Még épp látjuk, ahogy egyik bajtársunk a földön heverő testünkhöz rohan, és belevág egy adrenalin injekciót... Ettől magunkhoz térünk, szép lassan feltápászkodunk, és folytatjuk a harcot. Ötletes megoldás, csak annyiban irreális, hogy magunkhoz térésünk után fél másodperccel már újra vérben forgó szemekkel ontjuk az ólmot, illetve a minket éppen leápoló társunk is sérthetetlen ilyenkor, hiába pumpálják 1 méterről M4-essel, a magunkhoz térésünkig nem esik bántódása. Egyébként hasonló módon mi is feléleszthetjük elesett társunkat, ugyancsak adrenalin injekciót beledöfve. De azért vigyázzunk, mert nem szabadulhatunk ilyen könnyen a halál karmaiból: ha a pálya során több dózisra is szükségünk van, túladagolásban is meghalhatunk!
Látszik, hogy a grafikára komoly hangsúlyt fektettek a készítők. A karakterek, a környezet, a tereptárgyak nagyon szépen és részletesen kidolgozottak. Sőt, a terep kellőképpen leamortizálható. Persze csak olyan szinten, amennyire a készítők akarták, de látványosan törnek az üvegek, omlanak le az oszlopok, látszódnak a golyónyomok az autókon, falakon. Viszont zavaró, hogy néhol kopárság, puritán megvalósítás is tetten érhető, még egy kis precízség nem ártott volna. Ez hatványozottan igaz arra a megoldásra, amikor a készítők látványosan egyetlen irányba akarják terelni a szereplőnket, de sokszor a pálya „szélét” elfelejtették lezárni valamilyen objektummal, és csak a levegőben csúszva helyben futunk például az út közepén. Na ez tényleg nagyon gáz! Ellenben jó megoldásnak tartom, ahogy a sebesülések is alaposan meglátszanak a karaktereinken. Horzsolások, méretes lőtt sebek keletkeznek ott, ahol a találatot kaptuk. Igaz, ezek rövid idő múlva eltűnnek (gondolom nem akarták, hogy a folyamatos megjelenítés a sebesség rovására menjen), de azért az ötlet jó. A figurák mozgása élethűre sikeredett, bár túl sok mozgáskombinációt nem használhatunk, a guggolás gomb mégis legtöbbször alkalmas fedezékbe vonulásra. Ilyenkor amúgy elég látványos, ahogy karakterünk a fedezék mögül tüzel, a fegyvert oldalt vagy felül kilendítve a tereptárgy mögül.
Fedezékhez érkezve a kameramozgatás is alkalmazkodik a helyzethez, vagyis emberünk rögtön hozzásimul a tereptárgyhoz, a látószög pedig úgy változik, hogy ki tudjunk kandikálni. Ez megint csak jó megvalósítás, csakhogy a kameramozgás már úgy eleve nagyon idegesítőre sikeredett, ugyanis legtöbbször nem pont hátulról, hanem kicsit oldalazva követi a karakterünket, ami nemcsak hogy az irányítást nehezíti, hanem a látószögünket is főleg az egyik irányra koncentrálja, nem tudjuk normálisan érzékelni, hogy pontosan mi történik körülöttünk.
A pályák nagy részében folyamatos a mészárlás, így a játék nyelvezete sem az érzékenyebb lelkűeknek való. A legtöbb párbeszédben burjánzanak az „f-betűs szavak”, de hát az angol szókincs amúgy sem tudja ezt variálni. Az angol hangok amúgy jók lettek Kane és Lynch figurájához.
Nem mondom, hogy a Kane & Lynch-re még évek múltán is emlékezni fogunk, de a végigjátszás azért tartalmaz izgalmakat. Több jó ötlettel szembesülünk a játék folyamán, de sajnos vannak tényezők, amelyek alaposan hátráltatják az élvezeteket, nekem legalábbis ez a meglátásom. Mindenesetre a TPS-ek rajongóinak ha nem is kötelező darab, de jó szívvel ajánlható.
