Elgondolkodtató kérdés, hogy vajon mennyire jó egy játéknak, ha túl nagy felhajtás alakul ki körülötte. A hype ugyanis egyértelműen már jóval a boltokba kerülés előtt megnöveli a játékosok elvárását, így ha esetleg nem sikerül tökéletesre, jóval nagyobb csalódás éri őket, mintha egy kevésbé perfekt, de mégis élvezetes játék a semmiből bukkan elő. Az Assassin's Creedhez kialakult PR-gépezet pedig a Ubisoft többi játékához képest is kiemelkedően erőteljes volt – mindehhez pedig hozzájárult, hogy a legfőbb promóterként alkalmazott producer, Jade Raymond egy elbűvölően kedves és csinos fiatal hölgy volt, és ez a célközönség tekintetében bizony elég pozitívumként jelentkezett.
A Prince of Persia és Splinter Cell sorozatokért felelős montreáli Ubisoft stúdió játékáról tehát igen sokat lehetett hallani 2006-os bejelentése óta. Míg kezdetben csak PlayStation 3-ra ígérték a játékot, elég hamar hivatalossá vált az Xbox 360 verzió is, és a PC-seket is megnyugtatták, hogy ők is játszhatnak majd számítógépükön az Assassin's Creeddel. Aztán a 2007-es Games Conventionön jött egy kisebb pofon: a bemutatót Elspeth Tory azzal zárta, hogy "novemberben érkezik PS3-ra és X360-ra", majd amikor az újságírók rákérdeztek a PC-s változatra, csak annyit mondott: "arról nem beszélhetek". A sok találgatásnak aztán a Ubisoft közleménye vetett véget, miszerint a PC-s verziót nem törölték, csak 2008-ra csúsztatták. Mi mindenesetre a konzolos megjelenéskor gyorsan szert tettünk egy PS3-as verzióra, hogy mielőbb letesztelhessük a várva várt játékot.
Mivel a játék kezdetekor rögtön szembesülhet a játékos a valódi kerettörténettel, azt hiszem, nem minősül spoilernek azt elárulni, hogy bár Jade-ék minden egyes kérdésnél tagadták, hogy bármi sci-fi kapcsolata lenne az Assassin's Creednek, mégiscsak van. Az alapsztori ugyanis 2012-ben játszódik, ahol főhősünkről kiderül, hogy ősei között orvgyilkosok voltak. Egy kutatócsoportnak pedig pont emiatt van szüksége rá: emlékezetén keresztül visszajuttatják 1191-be, hogy ott végrehajtson bizonyos feladatokat. Innentől kezdve pedig már alapvetően arról szól a játék, amit a Ubisoft munkatársaitól is hallhattunk: Altairt irányítva kell eltennünk láb alól kilenc egyént, akiknek feltételezhetően közük van a harmadik keresztes hadjárathoz. És hogy mindez ne legyen túl egyszerű, a kezdő jelenetben főhősünk épp elszúr egy rábízott küldetést, melynek köszönhetően lefokozzák, és elveszik fegyvereit, így nulláról nyerhetjük vissza a játék során karakterünk speciális képességeit.
Az Assassin's Creedről már sokat írtunk magazinunk oldalain (híreink mellett a UbiDays kapcsán készült beszámolóban, valamint az animációs projektmenedzserrel Lipcsében készített videointerjúnkban), így nem térek ki jelen cikkben minden momentumra, inkább csak a fontosabbakra. A sztori az orvgyilkosok főhadiszállása mellett három városban – Akra, Damaszkusz és Jeruzsálem – játszódik. Ezeket folyamatosan fedezhetjük fel, gyakorlatilag egy GTA-szerű nyílt játékmenet keretében. Mert bár a küldetéseinket egymás után kapjuk, az egyes célszemélyek merényletének előkészítése során elég sok szabadságunk van. Mindenekelőtt nem árt jól felmérni a terepet, egy-egy toronyra felmászva, majd onnan körbenézve. Így fedezhetjük fel a nyomozást segítő informátorokat, vagy egyéb mellékküldetések helyét. Mielőtt ugyanis lehetőségünk nyílik az adott küldetés célpontját felkeresni, össze kell gyűjtenünk néhány adatot, például hogy hogyan juthatunk be a palotájába, vagy mikor jelenik meg a nép körében. Az információgyűjtésnek többféle módja van: kihallgathatunk egy-egy beszélgetést egy közeli padról, zsebtolvajként juthatunk hozzá térképekhez (például a lehetséges menekülési útvonallal, vagy az őrök helyével), öklünk segítségével szedhetünk ki hasznos infókat egy-egy kijelölt személytől, vagy egy társunktól kapott feladatot teljesítve (például zászlók begyűjtése a környéken, vagy néhány személy titokban történő meggyilkolása meghatározott időre) kaphatunk kis segítséget. Nem kell az összes ilyen részletet beszereznünk a gyilkossághoz, azonban minél többhöz hozzájutunk, annál egyszerűbb dolgunk lehet. A városban mászkálás pedig amúgy is elég hangulatos ahhoz, hogy a játékos lelkesen kóboroljon az összes részlet felkutatásában.
A lipcsei bemutató során első ránézésre bonyolultnak tűnt az irányítás, az interjú során azonban Elspeth megnyugtatott, hogy nem így van: bárkinek is mutatták addig, pillanatok alatt ráérzett a dologra. És mint kiderült, ebben teljes mértékben igaza is volt, elég hamar megtanulható Altair irányítása. A gombok egy-egy testrésznek felelnek meg: láb (ugrás), üres kéz (mások eltolása), fegyveres kéz (harc), fej (körbenézés). Normál esetben mindez enyhe verzióban jelentkezik, a jobb triggert lenyomva azonban "agresszív" változatukat vehetjük elő: eltolás helyett fellökjük az embereket, váratlan, titkos leszúrás helyett nekiugrunk áldozatunknak tőrünkkel, stb. A harc során pedig megfelelő időzítéssel csodálatos mozgáskombinációkat hajthatunk végre, kisebb-nagyobb ütéseket mérve ellenfelünkre, vagy mesterien – és látványos animációval kísérve – hárítva a minket érő támadásokat.
Ahogy Jade mondta egyik bemutató során, Altair "nagyon akrobatikus", és ezzel nem túlzott: főhősünk gyakorlatilag mindenre képes felmászni, amin akárcsak egy kis fogást – például kiálló téglát vagy díszítést – talál, mindemellett pedig nagyokat tud ugrani. Ez pedig egyrészt menekülés során jön jól, hiszen ha gyorsak vagyunk és kikerülünk üldözőink látómezejéből, elbújhatunk egy kis pavilonban a háztetőkön, vagy egy szénakazalban, és üldözésünknek így nyomunkat vesztve véget vetnek. A magas tornyok megmászásának pedig ahogy már említettem, külön jelentősége van: így tárhatjuk fel a térkép egyes részeit. Szintén a korábbi infókra utalva említeném meg a tömeget: ők azok, akik igazán megadják a helyszínek hangulatát, néha csak utunkba állva, néha egyszerűen nekünk esve (egy-egy elmebeteg városlakó például lelkesen nekiáll kötözködni, felhívva ránk az őrök figyelmét is), néha pedig kommentálva cselekedeteinket ("Vajon mit akar ez az ember?", "Miért mászik fel a házakra, abbahagyhatná ezt a gyerekes viselkedést!", stb.). Ha pedig menekülőben vagyunk, igazi mozgó akadályokként találkozhatunk velük az utcákon, így célszerű lehet mielőbb a tetőkre feljutnunk.
A játék elindításakor kisebb csalódottság lett úrrá rajtam a kerettörténet miatt, azonban a fő küldetésekhez érve megnyugodtam, hogy nincs gond, a játékélmény összességében kiváló lett. Sokszor csak a környezetben való gyönyörködés kedvéért mászkáltam az utcákon vagy másztam fel egy-egy toronyra, és lelkesen oldottam meg minden egyes mellékszálat. Aztán 5-6 óra után sajnos kezdte mindez egy kicsit elveszíteni a varázsát: a nyomozási szakaszok feladatai nagyon egyhangúvá váltak, a városiak megmentése szintén mindig ugyanúgy zajlottak, hol több, hol kevesebb ellenféllel. Viszont Altair képességeinek javulása mindig kicsit látványosabbá tette az összecsapásokat, így az utolsó célpontokhoz kapcsolódó küldetésekben megint azon kaptam magam, hogy lelkesen keveredek bele a küzdelmekbe, még ha 10-en is támadnak egyszerre. Ami egyedüli kifogásolnivalóm maradt, az a hosszadalmas és felesleges, átugorhatatlan átvezető részek. Egyrészt a különböző városok közti lovaglásokat szívesen kihagytam volna, főleg, hogy minden egyes küldetés után főhadiszállásunkról kell újra útnak indulnunk, másrészt pedig egy-egy kudarc után az átvezető jeleneteken se lehetett átugrani.
Negatívumnak sajnos meg kell még említeni a PlayStation 3 változat Ubisoft által is már elismert hibáját: néha rejtélyes fagyás szakítja meg kalandjainkat, és kezdhetjük újra az adott küldetést a legutóbbi automatikus mentéstől – ami nem biztos, hogy annyira közel volt pozíciónkhoz. A cikk megjelenésének idejére aztán elkészült egy javítócsomag, melyet a játék automatikusan letöltött és telepített, ezután már nem tapasztaltam hasonló problémát. Mindenesetre valamilyen szinten elkeserítő dolognak tartom, hogy a merevlemez megjelenésével most már konzolokon is így kell foltozgatni egyes játékokat. Persze, ha egy súlyos hiba marad, van mód a kijavítására, de az a rossz érzésem van, hogy a tesztelőcsapatok fognak előbb-utóbb kicsit ellustulni a játékok kiadása előtt, hogy "á, úgyis ki tudunk bármit utólag is javítani", és a végére eljutunk a PC-n egyre gyakoribb első napi patchek szintjére... Persze mindez csak egy túlzottan pesszimista feltételezés, adja az ég, hogy ne legyen igazam.
Nagyszabású helyszíneivel, látványos grafikájával és érdekes történetével az Assassin's Creed nagyjából hozta azt, amit a körülötte kialakult hype alapján elvárhattunk tőle. Kár, hogy az ismétlődővé váló elemek kissé unalmasabbá teszik a második felét – ha egy kicsivel változatosabbá tették volna az információgyűjtési módokat, valószínűleg nem nagyon érhetné panasz a játékot. Nagyon kíváncsian várom, hogyan és mikor fog folytatódni Altair története, mivel a napvilágra került eladási adatok alapján is kizártnak tűnik, hogy egy ilyen jól sikerült játékot hagyna a kiadó parlagon heverni.
