Clive Barker's Jericho

Mintegy bő négy évvel ezelőtt a Silent Hill 3 ismertetőjét azzal a kitétellel kezdtem, hogy „Sohasem szerettem a horrorfilmeket”, amelyet két éve, a The Suffering kiegészítőjének tesztjében újfent megerősítettem. A „miért nem?” kérdésre a tömör, ámde annál egyszerűbb válasz a mert és a csak, fűszerezve némi „a legtöbb ilyen film harmatgyenge” megállapítással: a gagyiság egyenesen imádnivaló egy Bud Spencer-Terence Hill opusban, azonban mellőzendő, amikor éppen a félelem és reszketés van a képernyőkön. Márpedig a horror, pontosabban az annak szánt filmek elsöprő többsége maximum kritikán aluli színvonalával tudja félelembe taszítani a nézőt.

A fent vázolt, üdvözítőnek aligha nevezhető helyzetkép természetesen nem csupán a horrorfilmekre, illetve Uwe Boll ténykedésére igaz, hanem a témában mozgolódó játékok tetemes részére is. Ki ne találkozott volna olyan programmal, amely legfeljebb pocsék mivoltával rémíti meg, s kergeti őrületbe az egyszeri játékost? A szó legszorosabb értelmében elrettentő játékok sorából azonban kiemelkedett a 2001-es keltezésű Undying, amely szinte minden szempontból remek FPS-nek bizonyult, s mely játék tökéletesen abszolválta a játékosra való szívroham ráhozásának egyes fázisait. A méltán népszerű, a horror témában igen erőteljesen mozgolódó Clive Barker nemcsak a nevét adta a játékhoz, hanem a fáma szerint rengeteget segített is a fejlesztést végző DreamWorks Interactive tagjainak. Az eredmény egy vitán fölül remek FPS lett, várakozáson aluli eladásokkal. Az igen gyér financiális eredmények miatt a folytatások hada elmaradt, olyannyira, hogy a legközelebbi, szintén Clive Barker nevével fémjelzett játék elkészültéig több mint hat évet kellett várnunk. A hőn áhított ideglelés azonban végre megérkezett, s a tavaly téli világpremier után a CD Projekt jóvoltából immáron Magyarországon is kapható a Jericho fedőnévre hallgató FPS. S hogy jó ez nekünk? Az majd félúton kiderül.

A rendkívül érdekfeszítő történet szerint a Teremtő némi átmeneti elmezavar következményeképpen még Ádám és Éva előtt megteremtette a roppant mód kreatív névre hallgató Elsőszülöttet, akit az egyszerűség kedvéért nevezzük Bélának. Ő nem volt se fiú, se lány, se jó, se gonosz, azonban a nagy semmiségben odáig azért csak eljutott, hogy mérhetetlen unalmában, még a Pokol legmélyebb bugyraiba való száműzése előtt megfertőzte a Földet. Ezen fertőzés pedig nem egyszerűen abban állt, hogy félúton eldobott egy alig használt Győzike lemezt, hanem bizony szörnyűséges sebet ejtett a Földön, amit isteni erő ide, isteni erő amoda, nem sikerült begyógyítani. A valahonnan sebtében összekapart, magától értetődően ősréginél is régebbi próféciák szerint Béla ezen a járaton keresztül összesen hétszer fogja megpróbálni hatalmába keríteni a Földet. Az eddigi hat támadását azonban visszaverték a jó önfeláldozó harcosai, bár a Közel-Keletre pozícionált fertőzött terület egyre nőtt, magába szippantva számos kor balsorsú hódítóit. Jelenleg a Földnek eme mérsékelten békés, disztingváltan pokoli bugyrában Al Khali városa található. A kérdés csupán az, hogy meddig, ugyanis Béla, a jólfésült sátánfiú felkészült hetedik, vélhetően utolsó támadására, hogy csak azért is borzalmas uralma alá vonja a Földet. Azonban mint az összes eddigi attakkor, így jelen esetben is összeállt egy különféle szuperképességekkel bíró emberekből álló csoport, amely behatol a gonosz birodalmába, és kitépi az ördög három aranyhajszálát. Avagy legalábbis minimumként megmenti a világot.

Ilyen kerettörténet mellett vajon milyen héroszokat, illetve halomra gyilkolható létformákat várjon az ember? Elviekben igen jókat, és sokfélét, hiszen a fáma szerint a terület különböző urai kellő mennyiségű szörnyszülött-alapanyagot szolgáltattak Bélának. S szintén kellő mennyiségű hullajelöltet nekünk. Pontosabban dicső csapatunk számára. A világ megmentésének, mint manapság tökéletesen hétköznapi tevékenységnek ugyanis nem egyedül vágunk neki, hanem mintegy féltucatnyi társunk segédkezik abban, hogy Béla ne törhessen rá ártatlan, és persze szűzies világunkra.

Csapatunk tagjai a külalakon kívül két fő momentumban térnek el egymástól: az elsődleges fegyverzetben, illetve a kvázi „mágikus” képességek terén. A fegyverzet mint olyan mindenféle méretű, rendű és rangú lőfegyverből áll, legyen szó mesterlövészpuskáról, rohampuskáról avagy éppen pisztolyról - ez esetben az egyedüli kivételt Billie Church, és az ő Duncan MacLeod-i katanája képezi. A másodlagos fegyverzet puszta léte a fáma szerint abból adódik, hogy csapatunk minden egyes tagja rendelkezik valamilyen, a Buffy című opusban abszolúte hétköznapinak számító képességgel, mint például a telekinézis, a vérmágia, tűzmágia, gyógyító mágia, ördögűző mágia, és save game. Mint az már előzetesen is sejthető volt, a Jericho sava borsát héttagú csapatunk, illetve a fent említett képességek adják. Játék közben bármikor átvehetjük az irányítást valamely csapattag fölött, attól függően, hogy az adott szituáció éppen kit kíván meg - mindeközben a többieket irányító MI is egészen prímán teszi a dolgát, azaz nem kell attól félnünk, hogy ténykedésünk közben ledarálja őket az ellen. Elvileg, persze. Gyakorlatilag azonban a pályatervezés hiányosságainak köszönhetően egy idő után csak ledarálják őket, hiszen hatalmas lehetőségeket a fedezékektől jobbára teljesen mentes, taktikázásra semmiféle alkalmat nem adó pályákon nincs irgalom. A Jericho esetében tehát a legnagyobb ellenfél nem az ipari mennyiségben érkező démoni kreatúrákban, hanem a pályatervezőben testesül meg. Egyedi, az egyszer biztos. A pályatervezés azonban egyéb tekintetben sem áll a helyzet magaslatán, hiszen nem egy, és sajnos nem is két olyan helyszínnel találkozhatunk, amelyet látva még egy laboratóriumi egér is szabadságában korlátozottnak érezné magát. Azaz az adott pályákon megyünk előre, irtjuk az ellent, megyünk előre, irtjuk az ellent, és felüdülésképpen megyünk előre, és irtjuk az ellent. Némiképpen egysíkú, meg kell hagyni.

A játék folyamán azonban nem mindig irányíthatjuk teljes csapatunkat - nem egy esetben akár csupán egyetlen karakterrel kell kacsáznunk a szörnyek között, meglelvén a továbbjutás, avagy éppen társaink kiszabadításának kulcsát. Ami az esetek többségében természetesen újabb monsztafejek szétloccsantásában rejtezik, néhol pedig, mintegy meglepetésképpen, különféle főellenfelek kellően véres feldarabolásában.

A hasonszőrű, több csapattaggal operáló FPS-ek esetében tapasztalható könnyítés a Jericho esetében is igaz, azaz az adott csapattag szörnyűséges halála még nem jelenti automatikusan a játék végét; egészen addig, amíg a gyógyításra képes társak élnek, semmi sincs veszve. Vannak, akik mindezt módfelett nagy, akár túlzó könnyítésként fogják értékelni, azonban minden bizonnyal szép számmal akadnak olyanok is, akiknek megtetszik ez a koncepció. Ez már csupán ízlés kérdése.

Ahogyan az is ízlés kérdését képezi, hogy ki mennyire találja rémisztőnek a Jerichot. Ebben a tekintetben ugyanis a játék egyéb részeihez hasonlóan igen ambivalens hatást gyakorolt rám a program. Kezdetben, mikor az ember fia még nem ismeri a különféle monsztákat, illetve azok viselkedését, jellemző előfordulási helyeit, illetve hogy általában milyen váratlan események merülhetnek fel, nos, addig még akár ijesztőnek is mondhatnám a Jerichot. Bár még ekkor sem feltétlenül, és nem mindenhol. A későbbiekben pedig, amikor a játékos hozzászokik az atmoszférához, a horrorelemek ha nem is tűnnek el, de mindenesetre sokadrangúvá degradálódnak - ez azonban egy horrorisztikusnak szánt játékban aligha lehet pozitívum.

A fentiekhez hasonlóan a grafika is erőteljes tudathasadásban szenved, azaz minimum két arca van. Egyfelől a karaktermodellek, az ellenfelek igen profin és részletesen kidolgozottak - mondhatni életszerűek, már amennyiben ez nem lenne erőteljesen anakronisztikus egy adag több ezer éves, rothadó hulla esetében. Másfelől azonban számtalanszor botolhatunk a játékban amúgy megnyugtatóan gyakran kiömlő belsőségeknél is rútabb textúrákba, pályarészekbe, amelyek láttán még a zombik erőteljesen megkérdőjelezhető életkedve is elmenne. A hangok terén a kétarcúság már erőteljes letargiába csap át: a szereplők hangja tűrhető, azonban az ilyetén típusú játékokban hatalmas hangulati pluszt produkálni képes hangok többsége igen szerény minőségben szólalnak meg. Egyedül az egyes zenei aláfestésekre mondható, hogy korrektek.

A nagy várakozásnak, és a sokak részéről megelőlegezett bizalomnak Clive Barker ide, Clive Barker amoda, de nem tudott megfelelni a Jericho: ha forradalmi FPS-t nem is vártunk, egy remek, horrorelemekkel telitűzdelt játékban annál is inkább reménykedhettünk. Eme várakozásból azonban csupán töredékek teljesültek, s nem egy koherens egész, amely átlag tízpercenként a frászt hozza a játékosra, s amelynek végigjátszása után elégedetten csettinthetnénk. Persze csettintgetni a Jericho esetében is lehet, azonban némiképpen negatívabb kontextusban...