Gazdasági világválság. Háborúk, égő olajkutak, cunamik, földrengések és vulkánok. Mindez csak a globális fölmelegedésen múlna? Vagy itt a Végítélet? Esetleg mégis az összeesküvés-elméleteknek van igazuk? Nina, a vöröshajú orosz lány – aki az előző részben a Tunguz meteor titkát fejtette meg – nem akar mindennek utána járni. Ő csak el akarja felejteni ex-barátját, Maxet, akivel közösen kalandoztak az első részben. Sajnos a sors különös fintora és a német programozók akarata folytán mégis belecsöppen a közepébe, és már indulhat is a nyomozás...
Az első részről is csak kevés rosszat lehetett összehozni, viszont jó tulajdonságai bőven akadtak. A második rész pedig ennek az örökébe lépett: nem akar sem jobb, sem rosszabb lenni. Ami bőven elég a kellemes szórakozáshoz. Talán az egyetlen dolog, amiben nem tudja megszorongatni az etalonná vált Syberiát, az a hangulat. Cserébe viszont humorosabb beszólásokat és elakadásmentes játékmenetet nyújt, ami nem elhanyagolható tényező.
A grafika nem minden – ez tény –, azonban sok múlik rajta. És a Secret Filesnak nem kell szégyenkeznie ezen a téren. Festett, de dinamikus háttéren 3D-s objektumok mozognak, mindezt – az esetek többségében – ügyesen összehangolva. És ami már az első részben is tetszett, az a háttérfestő designer stílusa, ami a nagyon realisztikusra hasonlít, de azért mégiscsak egy kép. Egyformán élethűek a régi, ósdi, antik helyszínek és a modern házak, autók, környezet is.
A nagy előny – amit az első részben vezettek be – a segítség. Ami alapvetően arra jó, hogy ne unalmas és hajtépő pixelvadászattal menjen el a játékidő, ami semmilyen gondolkodást vagy logikai bravúrt nem kíván, csak hatalmas türelmet. Ehelyett időnket és energiánkat inkább a játékra fordíthatjuk, hiszen ha nagyon nem jutunk tovább, akkor a nagyító megnyomásával láthatóvá válnak az adott helyszín aktív pontjai. Így könnyebben észrevehetjük, ha valami elkerülte a figyelmünket. A kézikönyv azonban felhívja a figyelmet, hogy ez csökkenti a játékélményt, ami szerintem egyáltalán nem igaz. Sőt, a játékélményt az rombolja igazán, ha egy nagyfelbontású képen nem találunk meg egy pixelnyi aktív részt.
A segítség második fele lehet, hogy valóban rombolja a játékélményt, csakhogy arra nincs is szükség. Ez ugyanis a naplónk végére kerülő jótanácsokból áll, amik persze csak a totál egyértelmű és könnyen kitalálható problémákra ad tanácsot. Amikor valóban nehéz helyzetbe kerülünk, természetesen nincs ötlet a naplónk végében. De nem is baj, hiszen igazi elakadásra nem kell számítanunk a nagyító miatt. A legjobb az volna, ha ezeket a tanácsokat teljesen kihagynák, vagy külön állítható lenne, hogy melyik segítség megengedett a játék során.
Ha a hangulatra nincs romboló hatással, akkor szeretem, ha egy kalandjáték humoros. Ez így volt már az előző résszel is, de úgy látszik ebben a részben külön figyelmet szenteltek neki, hiszen mennyiségben sokkal több poénos megjegyzés van. Azért nem kell falrengető humorra gondolni – ne feledjük, hogy németek készítették a játékot! –, de az izgalmat kellemesen oldja egy-két vicces be- illetve kiszólás. Ami talán már az idegesítőség határát súrolja, az Nina cinizmusa. Mindenkit – köztük minket, a játékost is – folyamatosan cikiz és parodizál. Ami eleinte jópofa, ám a vége felé már kicsit zavaró. Bár ő már ilyen volt a korábbi részben is.
Már az első résznek is nagy előnye volt – és most sincs ez másként –, hogy több szereplővel is játszhatunk, de nemcsak külön fejezetekben, hanem egyazon részben és helyen is. Ami azt jelenti, hogy csak együtt tudunk megoldani egy-egy problémát, hiszen bizonyos tárgyakat csak az egyik szereplő tud megszerezni, ami a másiknak kell és fordítva. A másik – bár nem egyedi – jó tulajdonság a tárgyak kombinálhatósága, illetve bizonyos tárgyak többszöri felhasználása. Ambivalens érzésünk lehet azonban néhány gonosz megoldástól. Ilyen már volt a Tunguskában is: azaz józan paraszti ésszel kitalálhatatlan, de megvalósításakor mégis gonosz mosolyt arcunkra csaló akció. Ezeket csak úgy lehet megtalálni, ha mindent mindennel kipróbálunk, és egyszer csak az egyikre elindul a folyamat. Onnantól meg már nincs megállás.
A játék zenéje jól illeszkedik a szituációba. Egyetlen "hibája", hogy az egyik alapmotívuma kísértetiesen hasonlít feleségem csengőhangjára, így a játék elején sok volt a felesleges ugrálás. :-) A beszédhangokkal csak annyi baj van, hogy sajnos erősen érződik, hogy különböző időpontokba vették fel, mert ugyanazon karakter (például Nina) hangjának az erősége szinte mondatonként változik. Pozitívum viszont, hogy a különböző nemzetiségű szereplők akcentussal beszélnek, ha nem is mindig a nemzetiségükre jellemző módon. Azért egynek nagyon örültem, amikor Nina az egyik kínai szereplő akcentusát fikázta, ő csípőből visszaszólt cinikus főhősnőnknek, orosz mivolta miatt.
A fordításban nem találtunk eget rengető hibát, ami megzavarhatná a játék menetét. Persze azért vannak vicces félrefordítások, de ezt már megszokhattuk a magyarított kalandjátékoknál. Legalább van min csámcsogni az ezzel foglalkozó blogokon.
Van-e valami, amiben jobb a Puritas Cordis, mint a Tunguska? A történet nekem eleve jobban bejött, de ez szubjektív. Objektív különbséget – a különböző grafikai beállításokon kívül – az jelent, hogy szereplőink megtanultak futni. Na nem a duplaklikkre, mint más kalandjátékokban, hanem felméri a távot a start és a cél között, és ha ezt soknak minősíti, akkor kocogásba kezd, ha viszont rövidnek ítéli, akkor a korábbi sétatempóban teszi meg. Ez igazából ott jelent gondot, ahol görgetni kell a pályát, mivel ilyenkor nem tudunk rögtön a messzi célpontra kattintani, és a látható szakaszt pedig nem tartja elég hosszúnak a futáshoz.
Összefoglalva nem csalódtam a Puritas Cordisban, pedig sokat vártam tőle. Minden elvárásomnak megfelelt: jó történet, hosszú játékidő, látványos befejezés, szép grafika, humor – no meg a pixelvadászat idegtépő óráinak mellőzése. Mindig jó érzéssel tölti el az embert, ha végigjátszás segítsége nélkül, magától old meg egy kellemesen hosszú kalandjátékot, amiben ráadásul elég sok és látványos összekötő videót is pakoltak. Ezt kínálja a Secret Files 2: Puritas Cordis.
