Meglehetősen nehéz olyan honi játékról írni, amelynek elkészítésében a cikkfirkász több ismerőse is közreműködött. Pontosabban abban az esetben, ha a produktum egy remekbeszabott alkotás, úgy igen könnyű véleményezni, leszűrni a konklúziót: "Andriskám, ezt már megint jól összeraktátok!". Azonban mi van akkor, ha az adott játékipari produktum számos szempontból erőteljesen nem üti meg a mércét? Ha már a kiadásának körülményei is egy szappanoperára hajaznak? Ha utólag számos olyan hiba merült fel a játékkal kapcsolatban, amiről eredetileg szó se volt? Nos, ebben az esetben zavartan szuggerálhatjuk a plafont, és köhinthetünk: ez nem egészen úgy sült el, mint szerettük volna.
Pedig minden olyan szépen indult a Codename: Panzers - Cold War fejlesztésében. Az RTS-ek gyártásában meglehetősen nagy tapasztalatra szert tett, s az évek során az egyik legnagyobb magyar fejlesztővé vált Stormregion csapatától az előzetes információk alapján joggal várhattuk, hogy új szintre helyezi 2004-ben megkezdett Panzers sorozatát. Várakozásunkban aligha kellett volna csalódnunk, ha félúton, pontosabban a fejlesztés legvégén nem jön közbe a teljes és totális krach: a Stormregiont 2007 közepén felvásároló német 10tacle-nél pár hónappal később komoly problémák merültek fel, olyannyira, hogy 2008 tavaszától már a béreket sem tudták fizetni, s tavaly augusztusban csődöt jelentettek. Volt anyacég, nincs anyacég. Bár a Cold War esetében ekkor még hátra voltak a végső tesztelések, simítások és megannyi apróság, a csőd jött, látott és kiütéssel győzött. Hosszú hónapokig még csupán azt sem lehetett tudni, hogy egyáltalán meg fog-e jelenni valaha is a játék, avagy a fejlesztés legvégén megy a levesbe a projekt. Végül egyfajta köztes megoldás kerekedett ki: a Stormregion volt fejlesztői közül páran befejezték a játékot, amelyet az Atari adott ki - Magyarországon pedig a CD Projekt gondozásában jelent meg a magyar nyelvű kiadás.
Mint azt már címe is sejteti, a Panzers széria ezúttal maga után hagyta a második világháború üszkös romjait, de pusztán azért, hogy a XX. század középső évtizedeiből újfajta világháborút kanyarintson. Az amerikai-szovjet szembenállást nevével ellentétben igencsak meleg háborúvá fokozó Cold War finoman szólva is igen nagy mértékben építkezik elődeire, legyen szó grafikáról avagy játékmenetről – és még a játékot tartalmazó DVD is megmaradt kör alakúnak. A szériát ismerők minden bizonnyal pillanatok alatt belerázódnak a kezelésbe, amely bár több finomításon is átesett, alapvető változtatásokat nem eszközöltek e téren (sem). A játékmenet voltaképpen szinte minden eleme roppant mód ismerősnek tűnhet a sorozat rajongói számára, azaz továbbra sem gyárthatunk egységeket (a többjátékos mód kivételével), hanem adott seregünket kommandírozva kell győzelmet elérnünk, azaz teljesítenünk a kitűzött fő és opcionális célokat, és közbe halomra ölnünk az ellenséget. Mindez humánusnak aligha, látványosnak viszont annál is inkább mondható, hiszen a fizika kiemelt szerepet kapott a Cold Warban, aminek hála a környezet nagymértékben amortizálhatóvá vált. Mindez a játékmenetet mérsékelten érinti, azonban kétségkívül igencsak látványos a különféle épületek és egyéb elemek teljes megsemmisülése.
A minél szebb és élethűbb megvalósításhoz nagyban hozzátehetne a grafika is... de nem tesz. Minden tuning és csiszolás ellenére a Gepard motor elavultságát nem lehet palástolni, főként, ha összevetjük az elmúlt hónapok RTS-termésével (például Dawn of War 2), amelyek igen magasra tették a mércét. Igaz, hogy a már említett animációk, melyek destruktív ténykedésünket kísérik, avagy éppen az egyes effektek egészen pofásak lettek, azonban az összkép, ha nem is siralmas, de nem ér fel napjaink standardjaihoz. S bár látványvilágában semmi meghökkentőt nem produkál a motor, a gépigény terén már inkább, hiszen a bugoknak és az optimalizálatlanságnak hála gép legyen a házában, ami szaggatásmentesen elbírja a Cold Wart. A fejlesztés valamelyik pontján jókora és igen masszív hiba csúszott a rendszerbe, amihez képest Neo egészen egyszerűen törölhető a Mátrixból. A beállítások megváltoztatása sem segít különösebben a helyzeten, így elviekben a kedves vásárlónak meg kell barátkoznia az állandó szaggatással, legalábbis amíg javító patch nem érkezik.
A grafikához hasonlóan az audio rész is felemás képet mutat. A magyarországi verzió a már említettek szerint többek között teljes honosítással próbálja meg valamiképpen kinyílásra késztetni a pénztárcákat, aminek jegyében magyar szinkron is került a Cold Warba. Ennek értékelésével szokás szerint bajban vagyok (mint mindig, ha teljes mértékben lokalizált játék kerül hozzám): a törekvés dicséretes (bár aligha segíti az angol nyelv tanulását), de a megvalósítás hagy némi kívánnivalót maga után. Bár a magyar szinkronszínészek általában jók, mindez a játékok terén a lehető legritkábban szokott megnyilvánulni. Hát most sem nyilvánult meg, hiszen az egész szinte kivétel nélkül rendkívül élettelen és erőltetett.
Az eddig megszokottak szerint egységeink most is folyamatosan fejlődnek, erősödnek, és átvihetők a soron következő újabb küldetésekbe. A kor hívó szavának engedelmeskedve tömegével találhatunk és használhatunk a valóságban is létezett harcjárműveket, amelyek között természetesen továbbra is a különféle harckocsik viszik a prímet. Ugyan a dicső elődökhöz hasonlóan realizmust ezúttal sem várhatunk el a játéktól (és nem is kell), de a látványos harcok megmaradtak. Csak sajnos túlzottan is ismerősek a Stormregion előző három játékából...
Egészen egyszerűen kevés a valódi innováció a Cold Warban (avagy legalábbis olyan ügyesen elrejtették őket, hogy a különbség közte és a franchise előző elemei között nemigen ütközik ki), és a meglévő elemek szinte mindegyike roppant módon ismerősnek hathat, ami így, 2009-ben már nem sok jót sejtet. A motor optimalizációját leszámítva semmi esetre sem nevezhető rossz játéknak a Codename: Panzers - Cold War, azonban az évek során a bejáratott játékelemek túlzottan is bejáratottá, s egyszersmind elavulttá is váltak. Kár érte.
