Volt idő, amikor már látatlanban is fogtuk a fejünket, ha arról szóltak a hírek, hogy éppen melyik képregényt ültetik át különböző fejlesztők a videojátékok piacára. Aztán ahogy teltek múltak az évek, egyre komolyabb darabokkal szembesülhettünk minden platformon, míg végül a tavalyi Batman: Arkham Asylum már-már a tökéletesség kapuit döngette. Aztán idén kijött egy új Transformers játék is, a War for Cybertron, amely szintén komoly változásokon ment át elődeihez képest, de jelen cikkünk tárgya, a Spider-Man: Shattered Dimensions is – a Beenox fejlesztőinek hála – egy érett Pókember kalandjait meséli el.
Az érett szó jelen esetben nem azt jelenti, hogy Pókember megsavanyodott arccal bambul a semmibe két küldetés közben, sokkal inkább az egész játék élvezhetősége rügyezett ki úgy, ahogy korábban azt egyetlen Spiderman játék esetében sem tapasztalhattuk. A Shattered Dimensions négy különböző idősíkban játszódik: Amazing (jelen), Noir (a szesztilalom korszaka), 2099 (szó szerint), Ultimate (az idő kérdéses, de itt Spidey jóval erőszakosabb, mint a többi pályán). A dolgot tovább bonyolítja, hogy ezek nem egyetlen világ idősíkjai, hanem különböző dimenzióké. Mindezt egy összetört, misztikus erejű kőtábla kovácsolja eggyé, melyet pókunk és egy Mysterio nevű elvetemült lélek múzeumi csetepatéja eredményez. Az aprónak nem nevezhető baki következtében szétrobbanó darabkák egytől egyig a különböző dimenziók gonosztevőinek kezébe kerülnek. Feladatunk tehát, hogy visszaszerezzük a köveket a rosszfiúktól és rendet teremtsünk a világunkban.
A bő tucatnyi küldetés alatt gyakorlatilag mindig ugyanazt a sémát követjük: felbukkan az aktuális rendbontónk, akiknek természetesen lila köd szállt a fejére, mi pedig mindent elkövetünk, hogy lekapcsoljuk őt. Hogy ez az üldözésesdi még véletlenül se forduljon monotonitásba, arról a dimenziók közötti váltogatás gondoskodik. A legnagyobb húzás nem is abban rejlik a fejlesztők részéről, hogy mind a négy Pókemberünk más-más tulajdonságokkal van felruházva, hanem az egyes dimenziók teljesen más vizuális megvalósításán. A Noir pályán minden sötét és a hangulat is itt ragadja meg legjobban az embert. Itt a lopakodáson van a hangsúly, rengeteg átfedést mutatva az Arkham Asylummal is. A jelenben játszódó részek próbálják megidézni a színesebb képregények világát (ebben segít a cel-shaded technika használata), a jövőben kissé bábfigurásak a szereplők, az Ultimate pedig egy hagyományosabb képi világot fest elénk.
Pókunk egyénként egy igazi kis poéngyáros, dimenzióktól függetlenül be nem áll a szája és ontja a nagyobbnál nagyobb szövegeket. Ezt leszámítva viszont mindenhol másban élhetjük ki magunkat: a Noir pályán a már említett lopakodás és a rosszfiúk csendes begyűjtésén a hangsúly; a jövőbéli Spiderman képes lelassítani az időt, az Ultimate világban pedig nagyobb erőre tehetünk szert, ha „rage” módba lépünk át. Természetesen a gyűjtögetést sem hagyták ki a fejlesztők a programból, itt úgynevezett Spider Essence-t kell felhalmoznunk magunknak különböző challange-eket végrehajtva, amiket aztán újabb képességekre vagy az életerő növelésére tudunk beváltani folyamatosan a játék alatt.
A bossharcok egyik érdekessége, hogy miután sikerült majdnem teljesen leszedálnunk az aktuális főgonosz életerejét, akkor automatikus átvált FPS nézetbe a program, alkalmat adva egy kis közelharcra, ahol ököllel fejezhetjük be a harcot. Az irányítás ezt leszámítva is szolgálhat némi meglepetéssel, bár inkább negatív irányban. Ezt leginkább a kameranézeteknél vehetjük észre, ahol néha olyan rossz szögből követjük az eseményeket, amit túl könnyen nem lehet megszokni és egy csomó bosszús pillanatot okoz a game során. Ami engem kissé zavart a játékban, hogy a fentebb már többször említett, remek hangulatú Noir pályán néha úgy érzem magam, mintha még mindig az Arkham Asylumban tölteném az időmet Batman társagában. Ugyanolyan támadási stratégiák, hasonló hőkamera és még néhány dolog erősíti bennünk a déjà vu érzést.
A játékidő elég hosszúra nyúlik, ráadásul néhány pályán talán még a legprofibb gamerek is vért izzadva fognak átjutni, szóval véletlenül sem egy olyan egy-két napos játékot kapunk a pénzünkért cserébe. A szavatossági időt pedig még a megszerezhető alternatív kosztümök, szokásos concept artok, karakter biográfiák és egyéb extrák is kijjebb és kijjebb tolják.
Én személy szerint azt gondolom, hogy a Spiderman: Shattered Dimensions sikere mindenkinél csak ízlés kérdése. Ez nem olyan játék, mint a Batman: Arkham Asylum volt, amely boldog boldogtalant magával ragadott, itt sokkal inkább a képregények világa felől közelítettek az alkotók a játék megvalósításához. Talán Pókembernek nem is állna jól, hogy szomorú hangon szólaljon meg, vagy távolba révedő szemekkel egy emberi drámát rajzoljon elénk, de ettől függetlenül én egy kicsit több komolyságot elbírtam volna viselni a játékban.
Ha a Batman: Arkham City megjelenéséig nem is húzod ki a Shattered Dimensionsszel, azért érdemes tenned vele egy próbát, hátha beleragadsz Spidey hálójába.
