Bolygónk sötét, nyersanyagmentes jövőképéről szép számmal készültek már filmek és játékok, és a Vanquish is ezek sorát gazdagítja. A történet szerint az erőforráshiányt legsikeresebben az USA oldja meg, akik egy SC-01 nevezetű hatalmas űrállomást állítanak be a Föld és a Nap közé, hogy napenergiát gyűjtsön, majd azt visszaküldje a Földre. Egy nem túl fényes reggelen azonban egy orosz nacionalista, Victor Zaitsev robotokból álló hatalmas seregével átveszi az irányítást az állomás felett, a felgyülemlett energiát fegyvernek használva lerombolja San Francisco felét, és ultimátumot ad az USA-nak: ha 10 órán belül nem adják meg magukat az Orosz Csillag Rendjének, újabb támadást hajt végre New York ellen. Természetesen Winters elnökasszony azonnali támadást rendel el az állomás ellen, amelyet a veterán kiborg Burns ezredes vezet, valamint velük küldi erősítésként a DARPA különleges ügynökét, Sam Gideont is.
Hősünk, Sam természetesen nem holmi James Bond vágású szalonügynök. Egykor sportoló volt, majd egy súlyos sérülés után kísérleti alanyként csatlakozott a DARPA-hoz, ahol a testére építették az ARS névre keresztelt kísérleti harci páncélt. A ruha amellett, hogy visszaadta neki a mozgás szabadságát, egy egyszemélyes hadsereg erejével ruházta fel: képes egy ütésével kisebb épületeket lerombolni, több kilométer/órás sebességgel végigsiklani a harcmezőn, túlélni egy közvetlen rakétatalálatot, megnövelni a reflexeit, valamint beszkennelni az ellenfél fegyvereit, amelyeket aztán képes reprodukálni is. A játékban követendő taktika lényege a páncél túlmelegedése: ha a végletekig terheljük a reaktor erejét (erre elég egy túl hosszúra nyújtott besiklás, vagy akár egyetlen közelharci mozdulat), Sam rövid időre lassabbá, sebezhetőbbé válik. Ha csak sok találatot szenvedünk el, akkor a ruha egyszerűen vészhelyzet módba lép, ideiglenesen lelassítja az időt, lehetőséget nyújtva arra, hogy gyorsan fedezékbe vonulhassunk, míg abba nem marad a jól ismert vörös lüktetés. Az időlassítást manuálisan is aktiválni lehet, ha besiklás közben becélzunk egy ellenfelet és tüzet nyitunk, ami amellett, hogy nem egyszer megkönnyíti a dolgunkat egy-egy nehezebb helyzetben, természetesen iszonyú látványos is. Az újabb és újabb szkenneléseknek pedig a lőszerszerzésen kívül más gyakorlati hasznuk is van, ugyanis a ruha minél többször kap leírást az adott fegyverről, annál tökéletesebben (vagyis erősebben) képes azt előállítani. A fegyvertár tuningolására továbbá még lehetőség nyílik az időnként felbukkanó holokron-kockák segítségével (The Force Unleashed nyúlás), illetve egy adott szint elérése után már csak ezekkel lehetséges.
Mindebből természetesen az következik, hogy a sima Gears of War által elterjesztett TPS rendszert nyugodtan elfelejthetjük. Aki egy fedezék mögül kuksolva akarja szép lassan leszedni az ellenfeleket, az nagyon gyorsan elhalálozhat, mikor egy körfűrészekkel és rakétavetőkkel felszerelt tankkal kerül szembe. Folyamatosan rá vagyunk utalva a páncél képességeinek kreatív alkalmazására, és a fegyvertáron is rajta kell tartanunk a szemünket, ugyanis a csodaruha memóriája egyszerre csak három fegyvert tud raktározni. A sima vörös páncélos robotokat leszámítva minden ellenfélnél az Akhilleusz sarka elv érvényesül: ha csak agyatlanul szórni kezdjük őket, az meg se kottyan nekik, ellenben ha egy megfelelő pontra, például a fent említett tank esetében a hajtóműre célzunk, még a legdurvább kinézetű robotszörny sem jelenthet problémát. Néhány főellenfél esetében előfordul, hogy egy bizonyos részének megsemmisítése után azt egy automatikus QTE keretében azt manuálisan le is operálhatjuk róluk (az Argus robotnál például a saját rakétájával a karját), ami nem kötelező, de látványnak és hangulati elemnek elmegy. Ha pedig már a célzásról van szó, az irányítással semmi problémám nem akadt, aki már játszott hasonló stílusú programmal (van, aki még nem?), annak nem fog nehézségeket okozni.
Ellenfelek terén a játék igen széles kínálatot nyújt, még ha csak egy miniboss formájában, de a legutolsó pályákon is bedob egy-egy új robotot. A cselekmény öt fejezetből áll, melyek az utolsó kivételével másfél órát vesznek igénybe, és a játék bravúrosan pont akkor ér véget, amikor már kezdene unalmassá válni. Addig azonban a készítők megtettek mindent, hogy megakadályozzák az ellaposodást. Például vegyesen kevertek olyan pályarészeket, amikor Sam egyedül indul küldetések teljesítésére, és amikor egy nagyobb katonai erővel, a tank szerepét betöltő Burns ezredes mellett száll harcba. Ez a felállás azonban ne tévesszen meg senkit, az aktuális főellenfél kinyírása, a megadott feladat teljesítése mindig ránk vár, csapattársaink csak arra jók, hogy a kisebb robotokkal végezzenek, elvonják a nagyobbak figyelmét, illetve megsérüljenek, és gyógyításukért hálából fegyverekkel és lőszerrel jutalmazzanak minket. Ami azonban kifejezetten tetszett a játékban, hogy sosem vált frusztrálóvá, a bagatell történettől (ami igazából az intro után csak úgy van, hogy összetartsa a pályákat) függetlenül mindig maximálisan megragadta a figyelmemet, és nem próbálta a nehézségi szint pofátlan megemelésével növelni a játékidőt. Személy szerint ki nem állhatom a lopakodós, mesterlövészes pályákat, mégis kifejezetten élveztem az ilyen stílusú, vonatkocsis részt is. A gond csak az, hogy az alap lövöldözést nem szakítja meg semmi, tulajdonképpen minden pályán ugyanazt kell csinálnunk, és bár ez a játék hossza miatt nem válik monotonná, mégis elviseltem volna mondjuk egy-két járművezetős részt.
Ami a hangulatot illeti, hadd emeljem ki ennek két legfontosabb tényezőjét, a látványt és az audiót. A Vanquish grafikája egyszerűen fantasztikus, a helyszínéül szolgáló hatalmas űrállomás, amit már a főmenüben is megcsodálhatunk (kb. akkora, mint New York és Los Angeles egymással kombinálva) fantasztikusan néz ki. A csatákat rengeteg robbanás, villanás kíséri, sőt ezeket a készítők időnként még meg is tetézték egy-egy olyan jelenettel, mint például az első főellenfél átalakulása több ezer rakéta kilövése közben. Páncélunk képességeit pedig már csak a látványosság miatt is megéri használni, a fent említett rakétakilövés például alapból remekül néz ki, de ha mellette lelassítjuk az időt és földön cikázva kerülgetjük ki a lövedékeket, olyan élményben lesz részünk, amire még sokáig emlékezni fogunk. A zenék pedig nagyon hangulatosak, nem hittem volna, hogy az elektromos, J-pop beütésű számok ennyire menni fognak a játékmenethez.
Multiplayer nincs, még osztott képernyős módban sem, ami ugyan érthető, hiszen az időlassítós játékmenetet nehezen lehetett volna többjátékos funkcióra átszabni, mégis a hiányát a szavatosság nagyon megsínyli. Helyette van Challenge mód, ami az első fejezet teljesítése után nyílik meg a főmenüből, és minden további fejezet teljesítése után újabb és újabb pályákkal bővül, illetve online verseny, ugyanis minden pálya teljesítéséért pontokat kapunk, amik ráadásul azonnal fel is kerülnek az online toplistákra. Az achievement vadászoknak pedig jó hír, hogy a játék trófeákból is igen széles skálát kínál, amelyen vannak egyszerűbbek (gyógyítsd meg 10 társadat), nehezebbek (pusztíts el 2 Romanov robotot egymás után, csak közelharci támadás használatával), de általánosan jellemző rájuk, hogy a gyűjtögetésük szórakoztató, és egyikük sem követel meg egyszerű halandó számára lehetetlen feladatot.
A Vanquisht úgy tudnám összegezni, hogy egy nagyon jó, nagyon ütős, nagyon pörgős játék. Valahogy az, amitől igazán emlékezetessé válna, számomra hiányzott belőle (talán a történet miatt, talán mert még nagyobb változatosságot vártam el a játékmenettől), de ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, egy végigjátszást mindenképp megér.
