A francia Spiders első önálló játéka már mintegy fél éve elérhető konzolokra, mi PC-sek viszont csak most kaptuk meg. Ígéretekből nem volt hiány: alakítható történet, látványos csaták, egyedi hangulat és grafika (ami számos legendából és mítoszból merít)... Ha a reklámszöveg mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy egy budget kategóriás letölthető szerepjátékról van szó, ami még nem feltétlenül jelent rosszat (lásd Magicka), de azt már előrevetíti, hogy nem épp az Oblivionnel próbál versenyezni. No de lássuk, mit is hoztak össze nekünk a fejlesztők!
A tündérek világa elhalványulóban van, mivel az emberek már nem hisznek se bennük, se az egyéb mesebeli lényekben, sem a mágiában. Oberon, a tündérkirály ezért visszavonult népével, ám ahogy a mágikus erők hanyatlanak, úgy az egyes világokba vezető tükrök közötti kapcsolat is eltűnőben van. Csak egy tündér képes a lehetetlen feladatra: helyreállítani a beteg világokat, így újra felvirágoztatva a Tündérbirodalmat. És ez a tündér nem más, mint a játékos által irányított karakter... Kilenc világ tartozik Oberon uralma alá, amiből háromban fogunk ebben az epizódban rendet rakni, illetve Avalon szigetén, ahol kalandjaink elkezdődnek.
Maga a karakteralkotás tulajdonképpen nem áll másból, mint a nem kiválasztásából és a fizimiska testre szabásából. Csupán szintlépésekkor van beleszólásunk karakterünk fejlődésébe, ahol is különféle szárnyakat, tetoválásokat, aurákat választhatunk, amelyekkel különféle harci képességekre tehetünk szert (varázslatok, támadásfajták stb.), szintenként egy pontot rakva valamelyikre. Az első komoly meglepetés ekkor ért: egy tündérnek mióta van szarva vagy farka? Bizarr... Ha egy varázslatot kiválasztottunk az adott testrészünkhöz, azt már nem változtathatjuk meg, csupán fejleszthetjük – vagy új egy új testrésznél nézzünk szét, ott milyen lehetőségeink vannak. Társaink fejlődésébe annyi beleszólásunk van, hogy nagy ritkán megkérdeznek minket, hogy két új varázslat közül melyiket tanulják meg, és ennyi. Apropó, társak: összesen hatan csatlakoznak majd a küldetésünkhöz, de egyszerre csak ketten kísérhetnek minket, viszont bármikor az adott világ tükréhez repülve lecserélhetjük őket.
A harcrendszer maga egész jól sikerült: a csata körökre osztva zajlik, az egyes cselekvések nemcsak eltérő mennyiségű akciópontba kerülnek, hanem bizonyos varázslatoknál két vagy három körnek el kell telnie, míg (újra) feltöltődik. Kezdetben csak egyetlen akciópontunk van, de ahogy szinteket lépkedünk, ez háromra fog bővülni, amivel már durvább támadásokat is végre tudunk hajtani. Emellett használhatunk gyógyitalokat, valamint minimálisan helyezkedhetünk is. Nincs túlbonyolítva, de pont emiatt gördülékeny, és kézre álló. Aprócska gond viszont, hogy maguk a harcok túl könnyűre sikerültek még a legnehezebb fokozaton is: időben benyelve a gyógylötyiket/-varázslatokat semmi nem fog tudni leverni minket – főleg úgy, ha kiderül, kit mi sebez a legjobban. Sérüléseink amúgy is csak a csata idejére vonatkoznak, két harc között magunktól felgyógyulunk, ha pedig valakit mégis hidegre tennének, az magához tér a küzdelem után.
Eddig a pontig akár úgy is tűnhetne, hogy a Faery egy jó játék, hiszen az alapokkal nincs különösebb gond. Nos, azokkal nincs is, viszont az ördög a részletekben rejtőzik! Kezdjük a történettel. Gyakorlatilag az összes mellékküldetés rendkívül ostoba (a csúcs az volt, amikor valakinek kék szőrt kellett hoznom, mert nem volt képes kb. 30 métert repülni érte), de a fő történeti szálban is akad bárgyú feladat (darázsfészek kifüstölése). Erre még rájön az, hogy a párbeszédek unalmasak, és hiába nyúlták le a készítők a Mass Effect által használt dialógusfelületet, érdemben nem befolyásolják válaszaink a történetet – kivéve a legvégén, ahol tényleg komoly döntést kell hoznunk, de a választásunk eredményét nem tudjuk meg úgyse, mivel az a következő részre marad (ha lesz egyáltalán következő rész). Szintén nem értem azt se, hogy néhány esetben fel kell pofozni pár szereplőt, akik némi durci után a barátaink lesznek...
A grafika hasonlóan vegyes képet mutat: stílusosnak stílusos, de az alacsony poligonszám és a néhol elnagyolt textúrák a cel shading ellenére sem teszik széppé a játékot – a víz megvalósítása pedig nemcsak bűn ronda, de a mintegy 15 évvel ezelőtti grafikai szintet idézi. Számos NPC egész aranyosra sikerült, cserébe a klónjaik minden világban jelen vannak, legfeljebb más ruhában. A pályák hangulatosak, de nagyon kicsik, nagyjából két perc röpködés után már láttuk is az egészet. De legalább van egy használhatatlan térképünk is, ahol oldalnézetből (!) minden jelölve van (amit felfedeztünk), csak a mi helyzetünk nem – no, nem mintha nagyon el lehetne tévedni ezeken a zsebkendőnyi területeken. Minden szereplőből égig érő fénycsóva nyúlik ki jelezvén, hogy ők alkalmasak a kulturált társalgásra, a felvehető tárgyakat pedig színes mozgó pöttyök jelölik – így különösebb keresgélés nélkül megtalálunk mindent.
A hangok terén még rosszabb a helyzet. A zene még hagyján, az csak egy idő után válik unalmassá, de hogy nincs angol szinkron (bezzeg a stáblista alapján francia viszont van!), valamint a környezetünk is néma csöndben álldogál naphosszat, és csak a saját szárnyacskáink verdesését hallgathatjuk, az már mindennek a teteje! És erre jön még a csatazaj, ami áll fejenként egy darab „most ütök” nyögésből, egy darab „most ütnek” nyögésből, és a varázslatok nyeszlett csinn-bummjaiból.
Kár ezért a játékért. Maga az alapelgondolás nem is lett volna rossz – sajnos a részleteket sikerült elrontani. Mintha a készítők nem tudták volna eldönteni, hogy a gyerekeknek vagy a fiataloknak-felnőtteknek szóljon a történet. És hiába adott egy egész pofás körökre osztott harcrendszer és az egyedi design, ha a grafika is csak közepesre sikerült, a borzasztó hangzásról nem is beszélve. Talán a beígért folytatásra majd jobban összekapják magukat a Spiderses fiúk. Ha lesz merszük elkészíteni...
