A Beenox neve az elmúlt években összeforrt a pókemberével, hisz több átirat után elkészítették saját játékukat, a Spider-Man: Shattered Dimensionst. A négy párhuzamos dimenzióban, négy különböző látvány- és játékstílusban zajló cselekménnyel megáldott alkotás az addigi legjobban sikerült pókemberes próbálkozás volt, bár még így is csak egy erős közepes értékelést kapott a rajongóktól. Ennek ellenére, valamint a kiadó gondolkodásmódjának köszönhetően hamar bejelentették a folytatást, jelen cikkünk alanyát, a Spider-Man: Edge of Time-ot.
Tekintve, hogy az Edge of Time a Shattered Dimensions egyenes ági leszármazottja, képtelenség úgy beszélni róla, hogy ne hasonlítsuk össze elődjével. A játékon látszik, hogy a legminimálisabb energiaráfordítással készült, mivel a grafika, a játékmenet, de még a történet is szinte 90%-ban az előző rész másolata. Sajnos ez rányomja bélyegét az egész játékra, s mi egyetlen percig sem tudunk szabadulni az "ezt én már láttam valahol", valamint a "ne már, megint?!" érzéstől. De vegyük szépen sorban!
A Spider-Man: Edge of Time-ban – ahogy a címe is sugallja –, az idő manipulálása okozza a galibát. Az alapsztori szerint 2099-ben egy szupergonosz szuperzseni megalkot egy időkaput, amelynek segítségével visszautazik a múltba, ahol a jövő technológiájának birtokában világuralomra tör. Az alternatív valóságban a múltbéli – vagyis tulajdonképpen a jelenbéli – pókember meghal, a 2099-es pedig egy számára tökéletesen idegen és veszélyes világban találja magát. Ezúttal tehát mindössze két pókember körül zajlanak az események. Nincs más hátra, a 2099-es Miguel O'Harának figyelmeztetnie kell a múltbéli Peter Parkert a rá leselkedő veszélyre, ami kusza események láncolatát indítja el, míg végül O'Hara és Parker helyet cserélnek az időben.
A történet megértésén nem sokat segít a játékmenet sem, ugyanis a különböző események elmesélése miatt folyamatosan ugrál a játék a két karakter között. Szinte még be sem melegedtünk a nanotechnológiás pókemberrel a jövőben, hirtelen az alternatív valóságban élő csodálatos pókember jelmezében találjuk magunkat. Ám az előző résszel ellentétben ezúttal csak minimális különbség van a két karakter között. Korábban mind a négy dimenzió hőse merőben más játékstílust követelt meg, de itt minden esetben szobáról szobára haladva szétcsapunk az ott ránk várakozó ellenség sorai között, elvesszük tőlük a következő szobába vezető ajtó kulcsát, és lám... kezdjük mindezt elölről. Persze néha-néha jön egy izmosabb ellenfél is, de az ő legyőzésük sem jelent különösebb fejtörést: egy ideig püföljük, majd ha megfelelő mértékben legyengítettük, jöhet egy speciális támadás, amitől még jobban legyengül, és így tovább a végső győzelemig. Az egyetlen kihívást csupán az jelenti, hogy ha esetleg meghalunk, az adott harcot a legelejéről kell újra kezdenünk annak összes (átugorhatatlan) videójával együtt.
Amikor épp nem harcolunk senkivel, időnk nagy részét szűk és egyenes folyosókon való hálóhintával töltjük (bár tény, hogy legtöbbször egyszerűbb futva közlekedni...). Ilyenkor kék világító gömböket gyűjtögetünk, amelyek egyrészt a helyes irányt mutatják, másrészt eleget összegyűjtve belőlük fejleszthetjük karaktereinket. A játékban ugyanis van némi RPG beütés is, amely kimerül abban, hogy pontokért különböző plusz támadásokat és megnövelt életerőt adhatunk hőseinknek.
A monotonitást a fejlesztők igyekeztek minél többször megbontani egy-egy speciális résszel. Ilyenkor megadott időre kell egy ajtót kinyitnunk és azon átjutnunk, vagy épp megfelelő számú berendezést összetörnünk. A játékmenet – és szememben az egész játék – legnagyobb hibája mégis a nyílt, szabadon bejárható területek teljes hiánya. Oké, tény, hogy ezt még egyetlen korábbi pókemberes játékban sem sikerült jól megvalósítani, így a Beenox szándékosan szakított ezzel a megoldással és választotta inkább a lineáris, zárt pályák rendszerét. De nagyon hangulatromboló, ahogy csodálatos pókemberünk be van szorítva egy folyosóra, ahol, ha nem vigyáz, egy jobban sikerült ugrás során meg is fejeli a plafont.
A fentiekhez társul még az irányítás és a kamerakezelés buktája. A harcok gyakorlatilag két gomb eszeveszett csépeléséből áll, amit megspékelhetünk egy-két speciális képességgel, de végeredményben ennyi. A falakon való közlekedés továbbra is nehézkes és tulajdonképpen felesleges is, amelyet a kamerakezelés még tovább nehezít.
Az Edge of Time grafikája tulajdonképpen még szépnek is mondható, bár érdemi változás nincs az előző játékhoz képest. A két főszereplő – és a főbb ellenfelek – aprólékosan kidolgozottak, ám ugyanez a tucat ellenfelekről és általában a környezetről nem mondható el. Sokszor találkozunk elnagyolt és hanyag megvalósítással, a pályák élettelenek és egysíkúak. Az egész játékra a plasztikusság jellemző, amelyen tovább ront a helyszínek állandó ismétlődése.
Hangok terén nincs okunk különösebb panaszra, a Parker féle pókember hozza a szokásos szóvicceket, amik többnyire passzolnak is az adott szituációhoz. A zenék nagyjából említésre sem méltók, azért vannak, mert ha nem lennének, azt is hibaként rónák fel a játéknak.
A Spider-Man: Edge of Time megpróbálta kijavítani a Shattered Dimensions hibáit, de ez nem sikerült neki. Ugyanazok a gondok sújtják ezt az alkotást is, amelyen tovább ront az innováció szinte teljes hiánya. Ráadásul a megjelenést is elég veszélyesen lőtték be a kiadónál, mivel most mindenki a másik hős, Batman kalandjaival van a monitorok és TV-k elé szögezve. Az Activision korábbi kijelentése szerint a következő években több pókemberes játékra számíthatunk, ami számomra egy FIFA/Need for Speed felfogást vetít előre, ami valójában ezeknek a sorozatoknak sem tett jót. Félő, hogy a Beenox egyelőre nem nőtt fel ehhez a feladathoz, és csak reménykedni tudunk benne, hogy a következő hálóhintás játék már hoz valami újat is.
