Ha innovatív játékötletet szeretnél, és épp nincs indie fejlesztő kéznél, nézz csak át Japánba – aktuális cikkem alanya is ezt a kis tanácsot támasztja alá. A letölthető címként induló Tokyo Jungle, amelyet a Sony birtokában dolgozó, és már több tucat címmel bizonyított Japan Studio készített, nagyon egyedi alapfelvetéssel indít: mi történne, ha valóra válna minden környezetvédő álma, és az élővilág végre szabadon, emberi beavatkozástól mentesen terjeszkedhetne?
A helyzet persze közel sem ilyen idilli, kicsiny fajunk ugyanis egy rejtélyes vírusnak köszönhetően sikeresen kipusztult a huszonegyedik század első felében (hiába, az idei karácsonyt három nappal megelőző aktuális világvége próféciát csak meg kell lovagolni valahogy), legjobb barátaink, a macskák, kutyák és egyéb állatok viszont nem, és a természet ősi szabályainak visszaállásával ismét a túlélésért kell küzdeniük. Az emberiség ugyanis nyomot hagyott a bolygón, ami még több mint egy évtizeddel az apokalipszis után sem múlt el teljesen, a nagyvárosok elterjedtsége, az erdők nagymértékű pusztulása miatt az állatoknak sokkal keményebb harcot kell vívniuk az életben maradásért, mint korábban. Némelyik faj az alkalmazkodásra való képtelenség miatt gyakorlatilag a kipusztulás szélére sodródott.
A játék helyszíne az őserdővé alakult Tokió egykori belvárosa (elsősorban a Shibuya negyed), ahol több tucatnyi különböző faj, házi- és állatkertből elszabadult vadállatok vegyesen próbálnak saját területeket szerezni, biztosítani a csordájuk/falkájuk/kondájuk/stb. számára a túlélést.
Alapjában véve két típusú élőlényt választhatunk: húsevőt vagy növényevőt. A húsevők lesből támadnak (megfelelő pillanatban le kell nyomni egy gombot, amikor a kijelölt célponton megjelenik egy vörös állkapocs), de jók a prédájuk üldözésében is, termetüknek megfelelően harcban is igen eredményesek, és bármelyik elhullott ellenfelük testét felhasználhatják tápanyagként. A növényevők velük szemben gyorsabbak (legalábbis többségük), cserébe nyílt prédák a húsevők számára, lopakodniuk kell, és fogyasztásra alkalmas növényeket keresniük. A különböző élőlények céljai közösek: minél tovább fennmaradni, ételt keresni (ha a külön sáv által jelzett éhség elér egy pontot, automatikusan elkezdünk életet veszíteni), elfoglalni az új területeket, párt találni, majd utódokat nemzeni, akik erősebbek és még esélyesebbek a túlélésre, ráadásul már csapatokban járnak, és az extra tesók egyfajta bónusz életként szolgálnak, ha az eredeti lényünk meghalna.
A játék elején pusztán két faj áll rendelkezésünkre a közel 80 közül (némelyik DLC-ként érkezik), eleinte csak túlélő módban, ahol különböző kihívásokat kell teljesítenünk, minél több évig fennmaradnunk, és bizonyos kihívások teljesítése után újabb fajokat, történet alapú küldetéseket nyithatunk meg, és bejegyzéseket szerezhetünk arról, mi is történt az emberiséggel. (Valamint gyűjtögethetünk még akár ruhadarabokat is, hogy azok, akik a való életben is rajonganak a miniatűr emberi ruhába bújtatott állatokért, a legszadistább vágyaikat is kiélhessék.)
Mindegyik fajnak megvannak a saját erősségeik, gyengeségeik és természetes ellenfeleik. A Tokyo Jungle pedig nem könnyű játék. Az első két nekifutásomkor a rekordom alig két generáció felnevelése volt, úgy, hogy a kihívások alig 10 százalékát értem el, és nem is nyitottam meg új állatot. Sőt, még azt is ki merem jelenteni, hogy egy kicsit túlságosan is nehéz. A generációváltások alkalmával, ahogy azt már fent is megemlítettem, a helyzet egyre rosszabb lesz, egyre több és nagyobb állat próbál táplálékot találni, egyre erősebb harc folyik a különböző területekért, és gyakran előfordul, hogy teljesen unfair, vagy egyenesen lehetetlen helyzetekben találjuk magunkat, ahonnan már néha a menekülés sem vezet semmi jóra.
Ezen pedig nem segít az sem, hogy minden egyes utódnemzéskor gyakorlatilag megduplázódik falkánk mérete (az extra társak, mint már korábban említettem, csak bónusz életek, semmi több, harcolni sem tudnak), de az sem, hogy a rögzített, platformjátékokra emlékeztető kameranézettől az esetek 40%-ában képtelenek vagyunk követni, hogy mi is történik pontosan. Előfordult, hogy azért rohantam bele egy ragadozóba, mert a minitérképem csak annyit jelzett, hogy másik állat is van a közelben, hogy mi, azt természetesen nem láttam, viszont az éhség volt az úr, meg is fizettem érte rendesen... Sőt, néha még az interfész egyes részei is teljesen indokolatlanul eltűntek, vadászatkor pedig gyakran képtelen voltam normálisan kiválasztani a prédámat.
És most jön a fekete leves: a játék nemhogy ronda, vagy elavult grafikájú, hanem kifejezetten ocsmány, mintha az előző generáció végén készült grafikus motort használtak volna a fejlesztők. Nem szeretem a látvány miatt elítélni a játékokat, de ebben az esetben kénytelen voltam felhozni ezt érvként – egyszerűen a legfélresikerültebb HD-be konvertált régi játék is fényévekkel jobban fest. A körítés színvonalát pedig csak még jobban aláássa a hangulathoz gyakran legkevésbé sem illő japán elektro-techno aláfestés. Azt pedig, hogy a kooperatív túlélőmód is nehézségekkel és fércmegoldásokkal küzd (nincs elég táplálék két játékosnak például) lehet, hogy meg sem kellett volna említenem, a kegyelemdöfés nem a kedvenc műfajom.
A Tokyo Jungle érdekes elgondolás, és nagyon ígéretesnek tűnt. Annak ellenére, hogy az előzetes infók mennyire nem fogtak meg, az első pár órával remekül elszórakoztam, de ahogy egyre jobban beleütköztem a különböző hiányosságokba és hibákba, az a bizonyos smiley, amihez fejben hozzá szoktam rendelni a pontszámot, egyre szomorúbb, szkeptikusabb és idegesebb lett. Ha valaki nyitott az új élményekre, az lehet, hogy elszórakozhat a Tokyo Jungle rengeteg állatfajával és magas kihívásával, de sajnos még az ázsiai rétegjátékokért rajongóknak sem tudom bátran ajánlani. Egyszerűen túl sok hiányossággal küzd, és jóval több erőforrást, nagyobb odafigyelést igényelt volna.
