Amikor Hideo Kojima munkásságát emlegetjük, az emberek többsége hajlamos elfelejteni, hogy nem csak a Metal Gear széria köthető a mester nevéhez, az évek során még rengeteg más, hasonlóan nagy klasszikus mellett is ott bábáskodott. Ezek közé tartozik a Zone of the Enders is, amely olyannyira sikeresen célozta meg az óriásrobotokon, Gundamen és Evangelionon nevelkedett közönségét, hogy néhány év alatt komplett szériává nőtte ki magát, amit két játék, egy Gameboy-ra megjelent mellékszál, egy OVA és egy 26 részes anime gazdagít. Nem sokkal ezelőtt pedig (miután idén májusban hivatalosan is megkezdődtek a munkálatok a harmadik részen) végre az Enderst is elérte a HD-őrület, kézhez kaptuk a PlayStation 2-re megjelent két, korábban szinte beszerezhetetlen részt, megfejelve egy Metal Gear Rising: Revengeance demóval.
A Zone of the Enders a távoli jövőben játszódik, amikor az emberiség már több bolygót is kolonizált a Naprendszerben, körülöttük pedig hatalmas űrkolóniákat hoztak létre, amelyek belülről óriási ipari városokra emlékeztetnek. A játék helyszínéül is egy ilyen kolónia szolgál, a Jupiter melletti Antilia, amin legyártanak két szokatlanul erős óriási mecha csatapáncélt (Orbital Frame a nevük), amelyeket a Marsra kellene szállítani, hogy ott a segítségükkel megnyerhessék a renegát BAHRAM frakció ellen vívott háborút. Természetesen a BAHRAM vezetői ezt megneszelik, és a viszonylag védtelen állomás ellen egy tapasztalt harci veteránok vezette kisebb hadsereget küldenek, hogy mindenképp megsemmisítsék vagy elfoglalják a gépeket. Ekkor kerül a képbe egy tizenéves antiliai fiú, Leo Stenbuck, akinek épp döntenie kellene arról, hogy egy szerencsétlen találkozás egy helyi bandával az ő halálával, vagy barátai péppé verésével végződjön, amikor egy lezuhanó Orbital Frame rajta kívül mindenkit megöl a környéken, ő pedig a csata elől bemenekül egy elhagyatottnak tűnő raktárépületbe. Itt természetesen ráakad a két keresett Frame egyikére, a Jehutyra, amelynek beépített mesterséges intelligenciája, az ADA segítségével átveszi az irányítását, és visszaveri a támadó egységeket. Nem sokkal ezután kapcsolatba lép vele az Atlantis nevű hatalmas hordozóhajó egyik parancsnoka, Elena Weinberg, aki arra kéri, juttassa el a Jehutyt a dokkokhoz, hogy ott kimenekíthessék, és a Marsra szállíthassák, mielőtt az ellenség az egész Antiliát megsemmisíti. Leo így nem túl lelkesen, de útnak indul, miközben profi mechapilótává válik, és több civilt is megment a BAHRAM katonáitól.
A Mechwarrior realisztikus szimulációi helyett az Enders egyértelműen a japán mechás hagyományokra épít, amikor a hatalmas páncéllal repülhetünk, turbópakkal suhanhatunk, távolsági fegyverekkel, másodlagos fegyverekkel vagy épp közelharci üzemmódban megsorozhatjuk az ellenfeleket, a suhanáshoz szükséges energia mozgás nélküli feltöltésével pedig hatalmas energiabombát lőhetünk ki az aktuális, becélzott ellenre. A játék lényege, hogy miután az első csatát követően megszerezzük a megfelelő modult a Jehutyba, képesek vagyunk berepülni az egész kolóniát, és aktuális küldetésünknek, mellékküldetésünknek megfelelően megtisztítani az Antilia egyes zónáit, valamint felszedni ott a további, az ellenfelek által jelszóval elzárt modulokat, amelyek valamilyen új képességgel bővítik a páncélt. Ezekben a zónákban szabadon repkedhetünk, és távolról láthatjuk az ellenséges csapatokat a szintjükkel együtt, amelyekhez ha túl közel kerülünk, azonnal küzdenünk kell, hacsak nem döntünk úgy, hogy megkockáztatunk egy igen kétesélyes menekülő manővert. Az egyes zónákban elvétve vehetünk fel lőszert másodlagos fegyvereinkhez és metatron javítópakkokat (vagy az ellenfelektől szerezhetjük meg őket), a játékállást menteni csak a zónákon kívül tudjuk. Maguk a csaták nagyon dinamikusak, gyorsak, tökéletesen visszaadják azt az élményt, mint amikor a tévéképernyő előtt ülve néztük a hatalmas harcoló robotokat, mégis észnél kell lennünk, mert a sikertelen manőverek, a meggondolatlan mozdulatok nagyon könnyen és gyorsan az életünkbe kerülhetnek. Az Enders első része nem rossz, bár a terepek egyhangúsága és a viszonylag kevés típusú ellenfél miatt egy idő után elég monotonná válik, amin a történet, a szereplők párbeszédei, és a főellenfelek elleni harcok sem segítenek túl sokat. Ráadásul nevetségesen rövid (rövidebb, mint egy Call of Duty egyszemélyes módja), valamint, bár ez lehet kissé személyes vélemény, a kamerakezelés néha felér egy büntetéssel.
De természetesen a játék a hibák ellenére hatalmas sikert aratott, az anime adaptációk is nagy népszerűségnek örvendtek, így nyitva állt a kapu a második rész előtt, amely 2nd Runner alcímmel futott be alig két évvel később. A középpontban ismét a Jehuty, és a Marsot uraló BAHRAM frakció elleni harc áll, a főhős viszont lecserélődött egy Dingo nevű bányászra, aki Leóhoz hasonlóan véletlenül akad az elrejtett Orbital Frame-re. Bár nála az ismerkedés közel sem olyan sikeres, mint Leo esetében (megsérül, és a páncél energiahálózatára kell kötniük, hogy életben maradjon, így elhagyni sem tudja azt), elvállalja, hogy befejezi a Jehuty küldetését, és győzelemre viszi a földi erőket a BAHRAM ellen.
A második rész emellett jóval lineárisabb (nincs többé zónatérkép), viszont változatosabb és látványosabb játékmenetet használ, sokkal nagyobb volumenű csatákkal, rengeteg különböző ellenféllel, és a sztorira, a karakterek kapcsolataira is jóval nagyobb hangsúlyt fektet. A Jehuty már képes RPG-szerűen szinteket lépni, a mellékfegyvereket pedig ezúttal a főellenfelektől lehet begyűjteni. Az átvezető animációk jelentős része és a karakterek is a Sunrise anime-stúdió munkáját dicsérik, ami sokkal jobban illett a szériához az előző rész erőltetett manga stílusú 3D modelljei után. Ráadásul a második rész a fő sztorin kívül egyjátékos és többjátékos versus játékot is elérhetővé tett, így a végigjátszással töltött idő is jóval hosszabb az alig 5 óra alatt teljes egészében végigjátszható első rész után. Röviden összefoglalva, a 2nd Runner minden tekintetben felülmúlja az elődjét.
De lássuk, mit is tesz hozzá mindehhez a HD kiadás. Kaptunk egy hangulatos, bár kissé túl hosszú intrót és néhány új átvezető animációt a Sunrise-tól, a textúrákat maximális felbontásra feszítették (bár ez megmagyarázhatatlan okokból néha csúnya fps-esésekhez vezet), kaptunk trophykat, és ami különösen tetszett, végre a játékok menürendszerébe is belenyúltak, így lehetőségünk van az adott játékból visszalépni a HD kiadás főmenüjébe, ahol válthatunk az első és a második rész között. Apróság ugyan, de a többi újrakiadásból nagyon hiányoltam, sokkal egyszerűbb, mint az egész játékot újraindítani. A Metal Gear Rising demó viszont nem érhető el a főmenüből, a 3 giga feltelepítése után is kéri a lemezt, ráadásul fórumokon időközben utánanéztem, a tesztelés során felmerült fagyás nem csak nálam, hanem minden PlayStation 3 konzolon előfordult, így ez jobb esetben is csak fél siker, legfeljebb azok örülhetnek neki, akik nagyon nagy Metal Gear fanatikusok, és ezt a kollekciót is úgy veszik meg, mint a "másik játékot, amit az MGS készítője csinált". Sokkal nagyobb probléma viszont, hogy a második rész online multiját eltávolították. Ha megengedtek egy kis kifakadást: miért? Elismerem, más engine, más fejlesztőcsapat, de akkor is, a Ratchet & Clank gyűjteményben a harmadik rész multiját toltam online egy csomó játékos ellen, HD-ben, hibátlanul működött, lehetetlen lenne reprodukálni?
Az imént említett kis szépséghibát leszámítva viszont azt kell, mondjam, elég jól sikerült a Zone of the Enders újrakiadása. Bár nyilvánvalóan a második rész a fő attrakció, amiért érdemes megvenni, a japán mecha rajongók szerintem az eredeti játékok megjelenése óta nem kaptak ennyire tökéletes, hangulatos és epikus játékot kedvenc óriásrobotjaikkal, ajánlom nekik, a Kojima-faneknek, és azoknak is, akik szeretnének egy tartalmas és emlékezetes játékra szert tenni gyűjteményükbe. A harmadik részt kíváncsian várom, ha minden igaz, ugyanaz a csapat készíti, akik a Metal Gear Solid negyedik részét is.
