The Book of Unwritten Tales: The Critter Chronicles

A tavalyi év nem szűkölködött a jó, klasszikus kalandjátékokban (sem), így a műfaj kedvelői szép számmal válogathattak a jókora termésből. Közülük is bizonyos téren kiemelkedett az ismeretlenség homályából előbukkant The Book of Unwritten Tales, amelyet a német illetőségű King Art csapat készített el még évekkel ezelőtt, de csupán 2012 nyarán került angol szinkronnal a nemzetközi piac virtuális és valódi boltjainak polcaira. Ez a játék egymagában képes volt visszahozni egyik kedvenc fejlesztőm, a LucasArts szép emlékű kalandjáték részlege legjobb alkotásainak szellemiségét, és egyszersmind rácáfolni arra a már-már empirikusnak számító posztulátumra, miszerint a németeknek nincs humoruk. A valami bődületes grafikus és verbális humor mellett a régi nagyok számos eleme visszaköszönt a programban, amely ezáltal mintegy új védbástyát adott ennek a régen első vonalbelinek, ma már inkább rétegműfajnak számító stílusnak. Már a megjelenésekor tudni lehetett, hogy időközben germán barátaink bizony elkészítették a játék előzményét is, amely a The Critter Chronicles alcímet kapta. A játék szerencsére kisvártatva, még tavaly év vége előtt meg is jelent a nagyobb internetes üzletek kínálatában, így jómagam is nagy örömmel vethettem bele magam Nate Bonnett és barátja, Critter kalandjaiba.

Az előző epizódban megismert történetben Wilbur, a hősiességre vágyó gnóm srác, Ivo, a nemes elf hercegnő, és Nate, a dörzsölt rosszfiú oldalán Critterrel, az izével megmentette a birodalmat az Árnyak pusztításától. A sztori első felében Ivo és Wilbur kalandozott irányításunk alatt, míg Nate és haverja a játék közepe környékén csöppent csak bele az általunk keltett katyvaszba. Első találkozásunkkor fogolyként ücsörgött égi hajóján, és egy igen morcos ork fejvadász „hölgy”, Ma’Zaz éppen azt bizonygatta neki, hogy most aztán végképp befellegzett addigi áldatlan életének. A készítők is érezhették, hogy ez a szituáció ennél azért valamivel több magyarázatot igényel, és a mi legnagyobb szerencsénkre azt egy teljesen különálló játék keretein belül mesélték el nekünk.
A mostani történet hasonlóképpen indul a fent felvázolt jelenethez, amennyiben most is Ma’Zazzal hadakozunk éppen, aki minket követ, és megpróbálja leszorítani lopott (na jó, csalással kártyán nyert) verdánkat hajójával a fényes kék égboltról. Persze megakadályozzuk ebben, hogy azután nemsokára nekimehessünk egy szintén az égen úszó jéghegynek (!), és els..., akarom mondani lezuhanjunk. Aventasia jeges földjére érkezve futunk bele Critterbe, akiről most sem tudunk meg sokkal többet, de mellénk szegődik, és hűséges társunk lesz zöld „barátnőnk”, no és persze a fő gonosz Munkus elleni ténykedésünkben. Utunk során számos új, és néhány már régebbről ismert helyszínre jutunk el, és keveredünk az első részhez hasonlóan fájdalmas helyzetekbe. Summa-summarum, soha rosszabb előzményepizódot ne kapjon kézhez az egyszeri játékos!

A játék legerősebb eleme ezúttal is a nagyon fárasztó humor. Szerencsére egy pillanatig sem érződik a programon az erőltetettség vagy a poénokból való kifogyás, így az ismét roppant sziporkázó, és ugyanennyire fájdalmas is. Csak, hogy példát is említsek rá, egy alkalommal Nate hosszasan meséli, hogyan tett szert fiatal korában nagyobb vagyonra az alma bizniszben, amit aztán kártyán el is veszített – mert ugyebár a vagyon egyetlen célja a szerencsejáték –, és meg is állapítja rögtön, hogy „a kemény munka szívás!”. Critter leginkább a grafikus humor megtestesítője, minekutána nagyon durva „négykézláb marketinget” folytat kommunikáció gyanánt (tekintve, hogy „nem beszélni ángol”), de más szereplők is bőségesen kitesznek magukért mókásság terén.

A humor mellett gyakorlatilag minden egyéb is maradt a régiben, a játékmenettől (menj oda; beszélgess; vizsgáld meg; ha tudod, vedd fel, vagy használd; ha nem, vizsgáld meg újra – és újra, és újra –, amíg lesz valami) a megvalósításig. A grafika, a zene, a szinkron és a pofonnál is egyszerűbb vezérlés szerencsére mind a már ismert minőséget és sémát követi, vagyis nagyon szép, kellemes és egyszerű minden. Kezdéskor két nehézségi szint közül is választhatunk, amelyek közül a normál gyakorlatilag rengeteg segítséggel lát el bennünket, így a veteránok számára gyakorlatilag sétagalopp egy virágos tavaszi réten, míg a hard fokozat ennél azért jóval keményebben megdolgoztat bennünket. Annyi azért felróható a programnak, hogy némelyik feladat egyszerű próbálgatással is simán teljesíthető, míg mások megoldása semmilyen komolyabb magyarázatot nem kap, így ezekkel szinte vért izzadunk, mire nagy nehezen sikerülnek.

A német srácok újfent bebizonyították, hogy bizony ők sem mennek a szomszédba egy kis agysorvasztóan beteg viccelődés kedvéért. A The Book of Unwritten Tales: The Critter Chronicles méltó kiegészítése a (megjelenési időben értve) első epizódnak, nagyon jó kiegészítést ad Nate Bonnett és Critter eredetileg nem kifejezetten túlmagyarázott előéletének elmesélésével a már megismert sztorihoz. Aki nem játszott az előző epizóddal, az is nyugodtan vesse bele magát ebbe a játékba, amit annak viszonylag alacsony kategóriás ára miatt erősen javaslok is. Akárhogy is, aki belefog a programba, az készüljön fel rá, hogy meg fogja tudni, mi is az igazi szellemi kimerültség és fájdalom. Persze csakis a szó legjobb értelmében véve.