Tavaly novemberben megjelent a PlayStation 4, így vele együtt néhány nyitócím is. Ezek közé tartozott a Mark Cerny nevével fémjelzett Knack is, amelyet a premier után meglepően sok negatív kritika ért (hozzáteszem, a többi PS4-exkluzív címet is, leszámítva talán a Resogunt). Gregmerch kolléga hathatós közreműködésének hála (ezúton is nagy köszönet érte) még az első beérkezési kör során az ölembe hullott egy konzol, így aztán nekikezdhettem én is a tesztnek, hogy meglássam, igazuk van-e a fanyalgóknak.
Knack nem más, mint egy pici, mágikus ereklyékből álló lény, akit Dr. Vargas keltett életre. Tette mindezt azért, mert a koboldok – akikkel sok évvel korábban békét kötött az emberiség (pontosabban visszazavarta őket a hegyekbe) – váratlan támadást indítottak egy emberi erődítmény ellen. Az ellentámadásra első körben Viktor, az iparmágnás jelentkezik, aki gigantikus robothadseregében látja a probléma megoldását, ám ekkor tűnik fel a színen Dr. Vargas és csapata, akik bemutatják Knack páratlan képességeit. Végül közösen indulnak el, hogy leszámoljanak a koboldfenyegetéssel. És itt most be is fejezem a történet taglalását, mivel az szerencsére bőven tartogat fordulatokat és meglepetéseket, amelyeket kár lenne előre lelőni.
A játékban mi végig Knacket irányíthatjuk, aki számos érdekes képességgel rendelkezik. Minden pályán (vagy legalábbis azok 99%-án) apró lényként kezdünk, aki legfeljebb egyszerű robotok vagy bogarak ellen jelent veszélyt. Ám ahogy haladunk előre a pályán, folyamatosan elszórt ereklyedarabokat gyűjthetünk és építhetünk magunkba, így egyre nagyobbá és erősebbé válva. Végül akár több emelet magassá is válhatunk. Ellenségeink is ennek megfelelően fejlődnek, vagyis a pályák elején még tényleg csak a legegyszerűbb ellenfelek próbálnak megállítani, míg végül már hatalmas robotok vagy ereklyeszobrok ellen kell felvennünk a harcot. A harc pedig pofonegyszerű (ezt sokan negatívumként értékelik): Knack alapvetően két támadást ismer (egyszerű ütés, valamint ugrásból való támadás) és képes kitérni a csapások elől. Ezeken túl három speciális támadásra is lehetőség van, ám ezek eléréséhez a pályán található sárga kristályokból kell rengeteget begyűjteni, hogy feltöltődjünk.
A pályák mindig ugyanazt a sémát követik: megyünk előre (néha kisebb akadályokat kell átugrálni), míg egy arénához nem érünk, ahol két-három ellenséges egységet kell legyőznünk a továbbjutáshoz. Ez meglehetősen monotonnak hangzik, néha én is így éreztem, de mivel a környezet fejezetenként más (és fejezetből van épp elég), így általában nem zavart. Plusz a különféle egységek mind más és más módon támadnak, bár legyőzésük mindig csak időzítés kérdése.
A pályákon egyébként elszórtan találhatunk rejtett szobákat is, amelyekben különféle segédeszközök alkatrészeire bukkanhatunk. Ezek valójában csak azt a célt szolgálják, hogy minél többször újrajátsszuk a történetet, mivel első alkalommal jó, ha a felét össze tudjuk szedni ezeknek.
Hogy a fent leírt játékmenet ne fulladjon végleg repetitív unalomba, a fejlesztők egy okos megoldást találtak: bizonyos pályákon Knack képes különleges építőelemeket is magába fogadni. Barlangokban jégkristályokat, amelyek a méretét növelik meg, de a napon hamar elolvadnak. Máshol fát, amely ha meggyullad, folyamatosan csökken, végül elfogy. A személyes kedvencem mégis az üvegkristály volt, amelynek révén lehetőségünk nyílik láthatatlanná válni. Erre bizonyos lézeres védelmek esetén van szükség, igaz, ilyenkor Knack visszacsökken a legapróbb méretére, így harcolni gyakorlatilag lehetetlen vele.
A játékmenetet azonban érinti két meglehetősen bosszantó hiba, nevezetesen a kamerakezelés és a mentés. A régi Resident Evil játékokból ismerős rögzített kamerás rendszer mellett döntöttek a fejlesztők, amely az esetek mondjuk 75%-ában rendben teszi is a dolgát, ám a maradék 25%-ban roppant idegesítően viselkedik. Sokszor futottam bele olyanba, hogy a logikátlan kameraváltás miatt lecsúsztam egy szakadékba vagy épp nem láttam megfelelően ellenségeimet. Plusz a váltásokkor karakterünk irányítása is változik, így nekünk kell mindig alkalmazkodnunk. Mentések terén a checkpoint rendszert választották a készítők, amivel nem is lenne baj, ha nem lennének túl ritkák. Sokszor fogunk meghalni a játékban, így roppant bosszantó, ha esetleg két-három arénával korábbról kell újrakezdenünk az egészet.
A Knack egyik célja, hogy prezentálja a PlayStation 4-ben rejlő erőt, ami összességében meg is tesz. Knack idővel tényleg gigantikus méretűre nő, ami több száz apró, lebegő ereklyedarabkát jelent. Ráadásul halálunk esetén szó szerint széthullunk, ami nagyon látványos. A környezet is nagyon szép, de Knack grafikáját nem úgy kell értékelni mint mondjuk a Killzone: Shadow Fall esetében. Itt nem a tűéles textúrák vagy a csodaeffektek miatt szép az összkép, hanem a megvalósítás miatt. Az egész játék tökéletesen beillene egy Pixar-mesének: mind a környezet, mind a karakterek ezeket a mozikat idézik, ami nagyon kellemes hangulatot kölcsönöz.
Az egyetlen negatívumnak tűnő dolog a szaggatás, ám ez valójában becsapós. Elsőre én is azt hittem, hogy a játék néha meg-megröccen, de erről szó sincs. Ugyanis a tényleges játékmenet közben egyáltalán nem tapasztaltam ingadozást, végig tökéletes teljesítmény nyújtott a játék. Ugyanakkor a fejlesztők a hosszú pályákat rövidebb checkpointokra osztották, amelyek betöltését mindig egy néhány másodperces átvezetővel (Knack leugrik egy szakadékba vagy épp bevárja társait, ilyesmi) takarták el. Ezek pedig a háttérben folyó rövidke töltés miatt valóban hajlamosak néha egy picit (de egyáltalán nem zavaró mértékben) megakadni.
A Knack számomra érthetetlen módon kapott a külföldi sajtótól maximum közepes értékeléseket. Azt aláírom, hogy túl sok eredetiségre nem lehet tőle számítani, ugyanakkor az egésszel nincsen semmilyen kardinális probléma. Rengeteg ennél szétszórtabb, rövidebb, csúnyább és főleg unalmasabb játék kap jóval magasabb értékeléseket is. Megértem azt is, hogy az új konzoltól (és persze Mark Cernytől, a PlayStation 4 tervezőjétől) mindenki valami eget rengetőt várt, de ennek az ideje szerintem még nem most jött el. A Knack nem akar több lenni annál, ami: egy kellemes és humoros történet, szerethető karakterekkel és szép grafikával.
