Ahogy a vérbeli horrorjátékok műfaja néhány kivételtől eltekintve (pl. a Dead Space első része) fokozatosan felhígult a mainstreamben, úgy kaptak egyre nagyobb löketet a borzongásra és lidérces álmokra kiéhezett kisebb, indie fejlesztők. Elég csak az Outlastra, a Slender Man szereplésével készült, vagy általa ihletett jumpscare túlélő horrorokra, esetleg az Amnesia sorozatra gondolnunk, könnyű belátni, hogy a független csapatoknak köszönhetően a horrorrajongó játékosok talán jobb ellátást kapnak, mint valaha. Jelen cikkem alanya, a Betrayer pedig ha nem is ugyanaz a kategória, mint a fent sorolt művek, mindenképp megérdemel egy alapos szemrevételt.
Az Úr 1604. évében sodródunk partra Amerikában, néhány láda és hordó kíséretében, eredetileg azzal a céllal, hogy csatlakozzunk egy helyi kolóniához. Új életünk kezdete azonban nem indul valami fényesen, a kolónia felé vezető úton vészjósló szobrokra lelünk, egy rejtélyes, vörös ruhás nő pedig igen barátságosan egy nyílvesszőre tűzött üzenettel próbálja tudomásunkra hozni, hogy sokkal jobban járunk, ha megfordulunk és megpróbálunk visszaúszni a vén Európába. A közeli Henry erődbe vezető úton később eltorzult, vadállatszerű spanyol katonákkal csapunk össze, az erődhöz érve pedig szomorúan vesszük tudomásul, hogy teljesen kihalt, néhány sírt és különös, megkövült emberalakot leszámítva. Az erőd vészharangjának helyreállítása, majd megkongatása után azonban furcsa dolog történik: átlépünk egy sötét árnyékvilágba, ahol a valódi világban nem látható helyekre juthatunk el, különleges tárgyakat vehetünk fel, majd egy megkövült szemgolyó és nyelv megszerzése után képesek leszünk látni és beszélni a kolónia egykori lakóinak elveszett lelkeivel. Újonnan szerzett képességeinkkel kezdődik sötét, idegborzoló utazásunk, amelynek során megpróbáljuk kideríteni, mi is történt a helyiekkel, mi az a sötét erő, ami az egész környéket átjárja, és ki a rejtélyes, látszólag barátságos vörös ruhás nő, aki azonban úgy tűnik, sem a szellemeket, sem a démoni spanyol katonákat nem látja.
A játék alapjait az erődhöz vezető úton sajátíthatjuk el: az irányítás az FPS-ektől megszokott kiosztást használja, viszont a korhoz hűen jóval lassabb, pontatlanabb fegyverek, brutálisan erős és pontosan célzó ellenfelek, valamint nevetségesen kevés muníció nehezíti küldetésünket. Bár fegyvereket, lőszert, valamint speciális, egyes tulajdonságainkat erősítő mágikus talizmánokat vehetünk a kijelölt posztoknál is, a ládákból és a felesleges tárgyak eladásából szerezhető pénzben sem fogunk dúskálni soha. Kalandjaink kulcsfontosságú eleme a két valóságsík közötti váltogatás: általában ha a napfényes élők világában már nem találunk több nyomot (ezek megtalálásában egy szintén megkövesedett, levágott fül segít), csak spanyolok által lezárt, áthatolhatatlannak tűnő pályarészeket, érdemes átlépni az árnyékvilágba, hogy ott az addig megtalált nyomokat megmutathassuk az elveszett lelkeknek, így új információkat kaphassunk tőlük, valamint további, az élők világában nem látható tárgyakat szerezzünk. Az árnyékvilágról fontos tudni, hogy még kevésbé biztonságos, mint a spanyol katonákkal teli ikerpárja: borzalmas démoni csontvázak vadásznak ránk, néha elsöprő túlerőben, látótávolságunk pedig sokkal rosszabb. Utunk során, amely egyre beljebb visz minket az elátkozott vidékre, lassan, fokozatosan bontakozik ki előttünk a teljes kép az elveszett lelkek beszámolóiból, az útszéli sírokból és az elszórt naplóbejegyzésekből, hogy pontosan milyen események vezettek a sötét erők elszabadulásához.
A Betrayer nem a tipikus horrorjátékok közé tartozik. A játékosnak lehetősége van küzdeni, sőt ez gyakran szükséges is a spanyolok által uralt erődök, táborok elfoglalásához, illetve az árnyékvilágban a csontvázak által védett, elátkozott idolok megtisztításához. Ráadásul ameddig megfelelő fedezéket választunk, pontosan célzunk, jól gazdálkodunk lőszerrel és a hordóknál újratölthető két életerőflaska tartalmával, addig nem érhet minket különösebb nehézség. Ami azonban mégis keményvonalas horrorjátékká teszi, az a hangulat. Az első perctől kezdve, ahogy először vetünk pillantást a fekete-fehér, helyenként vérvörössel megtört tájra, ahogy meghalljuk a szél és az ellenfelek zörejétől eltekintve teljes némaságot, olyan súlyos atmoszféra nehezedik a játékosra, amely csak egyre kényelmetlenebb, rémisztőbb lesz, ahogy egyre többet tudunk meg a kolónia múltjáról. Ráadásul a játék a partról vezető rövid oktatómódot leszámítva egyáltalán nem fogja a játékos kezét – a nálunk levő fül csak egy eszköz arra, hogy megtaláljuk, merre van a legközelebbi, kulcsfontosságú nyom, ezek, és nyomozásaink eredményei bekerülnek a naplónkba, ettől eltekintve azonban teljesen szabadon mozoghatunk.
Érdemes megemlíteni még a játékmenet testreszabhatóságát. A nehézségi szint bármikor állítható, ezzel éltem is, mert alapból kicsit talán túlságosan is kemények az ellenfelek. Ha valakinek esetleg nem tetszik a játék lelkét adó szürke-vörös színvilág, bármikor átállíthatja teljes színpalettára, és ha esetleg hiányzik a Dark Souls jellegű kihívás, egy speciális opció kiválasztása után minden elhalálozásakor elhagyhatjuk a teljes felszerelésünket, és csak egy esélyt kapunk visszaszerezni, ha újabb elhalálozás nélkül eljutunk a holttestig.
A Betrayer összességében egy nagyon hangulatos, kellemes és jól eltalált horrorkaland lett. Ha valaki hozzám hasonlóan rajong a műfajért, mindenképp megér egy próbát, kíváncsian várom, hogy a fejlesztőcsapat (saját szavaikkal élve) milyen újszerű, emlékezetes FPS élménnyel lep majd meg minket legközelebb.
