Az imperialista USA és a szocialista Szovjetunió egyaránt feni a fogát bolygónk egyetlen holdjára. Az 1960-as években járunk, és mind a két nagyhatalom azt tervezi, hogy ő fogja először atomcsapással súlytani a Föld körül keringő égitestet. Abba azonban egyik fél sem gondolt bele, hogy ezzel olyan reakciót indítanak el, amely megzavarja anyabolygónk ökoszisztémáját, és ezzel a Világvégét hozzák el a nyakunkra. Még szerencse, hogy itt van nekünk a C.O.U.N.T.E.R. nevű független ügynökség, amely pont az ilyen kényes helyzetek megoldására specializálódott.
Nem ismerős a fenti sztori a történelemkönyvekből? Ne aggódjatok, nem ti aludtatok be az egyik középiskolás töriórán, hanem a CounterSpy kalauzol el bennünket alternatív ’50-es–’60-as évekbe. Mi leszünk az a kettősügynök, akinek mind az amerikaiakhoz és a szovjetekhez is be kell férkőznie, össze kell gyűjtenie legtitkosabb dokumentumaikat, és ezáltal megakadályoznia a totális katasztrófát. Remélem, a sorok között átjön, hogy a játéktörténete mennyire abszurd és bugyuta. Hála az égnek ez a fajta humor a játékot végig fogja kísérni, és talán így szemet tudunk hunyni a sótlan befejezés felett.
Úgy látszik ez a nyár a platformjátékok nyara. Hiszen itt volt nekünk a zseniális Valiant Hearts: The Great War vagy az Oddworld: New N’ Tasty, hogy csak a nagyobbakat említsem. Most pedig megjelent jelen tesztünk alanya, a CounterSpy, amely stílusát nézve ugyanezt a kategóriát erősíti, még ha egy pici vállfeletti lövöldözéssel is fűszerezi az alapreceptet. Ugyanis a 2D-s mászkálás mellet lehetőségünk lesz fedezékbe bújni és onnan célozva lőni, ahogy azt már a fedezékrendszeres játékokban megszokhattuk. Ami azonban sajnos nem mindig működik fényesen, hiszen néha totál nem látunk rá az ellenségre, és ők halálra lőhetnek minket, mindenféle ellenállás nélkül. Bár az is igaz, hogy a fegyveres konfliktusokat érdemes kerülni a játékban, és inkább csendben, lopakodva teljesíteni a küldetéseket, hiszen ha az egyik őr meglát minket, könnyen lehet, hogy a rádiójáért nyúl majd és riadóztat, ami feljebb tornázza a DEFCON-, azaz egyszerűen fogalmazva pánikszintet, ami egy hidegháborús helyzetben nem túl előnyős, a mi esetünkben pedig a játék végét jelenti. A DEFCON balanszírozása a két félnél a játék egyik fontos eleme. Érdemes a bázisokon található tiszteket nem megölni, hanem lefegyverezni, ezzel a normális keretek közé tornázni pánikmutatónkat és elkerülni a kínos szituációkat.
Azt, hogy hány darab tiszt található egy adott pályán, mekkora a DEFCON szintünk egy-egy félnél és hogy milyen felszedhető bónuszokat találhatunk a következő küldetésünk alatt, minden pályakezdés előtt leellenőrizhetjük, és a nekünk legkedvezőbbet vagy legszimpatikusabbat ki is választhatjuk. Ugyanis minden misszió alatt találhatunk elrejtett tervrajzokat fegyverekhez, különböző ampullákhoz vagy egyszerűen pénzt, amivel mind ezeket megvásárolhatjuk vagy nem utolsó sorban feltölthetjük lőszerkészletünket belőle. Az előbb említett ampullák gyakorlatilag a perkek megfelelői, amiből kemény pénzekért egyszerre hármat vehetünk magunknak minden pályán, egyszeri használatra. Bármelyik küldetést is válasszuk, soha nem fogunk kétszer ugyanabba a pályába belefutni, ugyanis a játék mindig véletlenszerűen generálja azokat. Sajnos hiába ez a Diablóban tökéletesen bevált rendszer, a termek még így is borzalmasan hasonlóak lesznek, és pár óra játék után a CounterSpy monotonitásba fullad. Igen, talán ez a játék legnagyobb hibája, hogy hiába a különböző nehézségi fokozatok, a gyűjtögetnivalók, a játékkal töltött órák alatt szépen lassan elveszik az egésznek a varázsa. Az online opciók is kimerülnek abban, hogy próbáljuk megdönteni barátaink és a nagyvilág játékosainak legjobb eredményeit, és ha ez sikerül, a következő pályán megtalálhatjuk némi plusz pénzért cserébe a kém holttestét.
Amiből viszont csillagos ötösre vizsgázik a játék az a nagybetűs Stílus és Hangulat. A grafika talán nem is olyan magával ragadó, mint mondjuk a már említett Valiant Heartsban, bár itt is kellően stílusos, a zene azonban első osztályú. A szaxofonok, trombiták és a klasszikus kémfilmekből elmaradhatatlan egyéb hangszerek olyan profi szinten csendítik fel a jól bevált dallamokat, hogy azt öröm hallgatni. Az angol szövegek mellet a szovjet bázisokon az orosz karattyolás is nagyon sokat dob a hangulaton. Viszont – ha már a technikai résznél tartunk – sajnos nem mehetek el szó nélkül a bugok mellet, amiből találunk jó párat a játékban, kezdve az apróktól egészen az olyan bődületesen nagyokig, mint amikor lerántasz egy ellenséget valaminek a széléről és ő átzuhan a padlón az alattad lévő, társai pedig erre (jogosan) riadót fújnak. Nem egyszer fordult elő ez az eset velem.
A CounterSpy egy remek szárnypróbálgatás a frissen alakult Dynamighty csapatától, amely régi LucasArtsos és Pixaros veteránokból állt össze. (Így máris egyértelmű a Hihetetlen család és a CounterSpy kísérteties hangulatpárhuzama.) Ha szereted ezt a fajta hangulatot és stílust egy játékban, akkor mindenféleképp adj neki egy esélyt. Külön öröm, hogy amennyiben kifizeted érte a 15 eurót és olyan szerencsés vagy, hogy rendelkezel mind egy PS3, PS4, illetve egy PS Vita géppel, onnantól kezdve bármelyikről nyomulhatsz a játékkal. Sok sikert, Ügynökök, a Hold sorsa a tét! Ez a cikk tíz másodperc múlva megsemmisíti önmagát...
