A Total War sorozatnak – mint oly sokan – én is már az első Shogun óta rabja vagyok. Ez gyakorlatilag két önálló játék egyben, de úgy, hogy mindkettő külön-külön is nagyon élvezetes, olyan zseniálisan ötvözi a stratégiai és taktikai részeket. Így természetesen én is nagyon vártam az ókori Rómával foglalkozó rész második fejezetét. Sok olvasónkhoz hasonlóan ugyanis nekem is a Rome első része volt az egyik legmeghatározóbb élmény a szériában: sokkal kevesebb vérpisiléssel tudtam benne működő gazdaságot összehozni, mint mondjuk a Medieval részekben. Na ezt az érzést már nem hozta vissza nekem a Total War: Rome II. Ebben még talán a Medieval epizódoknál is nehezebb a stratégiai rész egyensúlyban tartása: a pénz, az étel és a boldogság (lázadások elkerülése) hármasát kell folyamatosan szinten tartanunk, ami eleve nehéz feladat. Ez persze nem akkora baj, hiszen kihívást jelent.
A problémám az volt a Rome II-vel, hogy nincs benne meg az a hangulat, ami az elsőben megfogott. Számomra például a piktogramok, ikonok grafikája igencsak negatív irányba változott. Értem, hogy korabeli vázák figuráinak stílusát hozták be, de kevésbé átlátható ebben a formában a csatatér: valami életszerűbb képet sokkal szívesebben látnék ott. A stratégiai rész épületikonjai talán kicsivel jobban megérthetők, de ott is sokkal jobban bejött az Empire részig vitt vonal, hogy élethű grafikákat látunk az épületekről.
Ezzel együtt igencsak érződik az egész játékon, hogy valami nagyon nagyot, valami betetőzést és megkoronázást szerettek volna készíteni a fejlesztők, ezért mindent belepakoltak, amit az előző részekben zseniálisnak tartottak a játékosok. Csak hát ami a Shogun mindkét részében jó volt – azazhogy a középkori japán festészet stílusában készült el a kezelőfelület –, az elég szörnyű lett a rómaiak esetében. Sok mindent kaptunk mi a rómaiaktól, de a festészet nem volt közte. Viszont, ahogy az alcímben megjegyeztem: Ludere necesse est – játszani muszáj! A Rome II az a játék, amelyet nem lehet kihagyni, nem lehet átlépni. Tényleg egy Total War korszak megkoronázása (hiszen a következő epizód valami egészen más lesz, a frissen bejelentett Total War: Attila).
A fejlesztők listáján összegyűlt sok változtatás pedig egyrészt a 15-ös sorszámú – az epizóddal már rendelkezők számára ingyenesen letölthető – patch-be került bele, másrészt a játék teljesen új kiadásába, az ún. Emperor Editionbe (mostantól már ez lesz kapható alapjátékként például a Steamen). És bár az én vizuális problémámat (az etruszk népművészet remekeit) nem orvosolja, sok-sok pluszt és javítást hozott az új kiadás. A legfontosabb bővítést egy új kampány jelenti, ami pedig tényleg nagylelkű ajándék ahhoz képest, hogy a Hannibal at the Gates vagy a Caesar in Gaul DLC 15 euróért vásárolható meg. Az új, Imperator Augustus nevet viselő kampányban Cézár halála utánról indulunk Augusztusz/Octaviánuszként Kr.e 41-ben és a teljes nagytérképen folyik a harc. Ez elég jól hangzik, de valójában azt jelenti, hogy a stratégiai térképet nem cizellálták úgy, mint a Caesar in Gaul DLC-ben. Viszont nem kell az alapból kapott nagykampány legelejéről indulnunk, és már egy kész birodalmat kapunk (ami persze még koránt sem akkora, hogy ne hódíthatnánk kedvünkre). Ezzel szemben két másik riválisunk is akad: Marcus Antonius és Lepidus, akik ugyan szövetségeseink, de nem nagyon kedvelnek minket már a játék legelején sem. Persze nem csak Augusztusszal vághatunk neki az új kampánynak, hanem a rivális római frakciókkal vagy a többi játszható nemzettel is, amelyek között újként próbálhatjuk ki az örményeket. A kampányon kívül rengeteg dolgot javítottak és rengeteg dolgon változtattak – felsorolni is csak oldalakon át lehetne mindent –, amik elég rendesen megváltoztatták a játékot. A kampánytérképen több esélyünk van megúszni – vagy legalábbis elodázni – a polgárháborút, hiszen a politikai akciók költsége csökkent, a politikusok kinevezése pedig több bónuszt ad, mint eddig. Ezen kívül már a tábornokok is szerezhetnek gravitast (politikai erőt), úgyhogy a szenátusban való lavírozásunkhoz érdemes minél többet harcoltatni tábornokainkat a csatatereken. Habár az épületek grafikáján nem, de típusaikon és szintjeiken változtat az Emperor Edition. Például ilyen a kisebb településeken építhető városközpont, amely kereskedés vagy színház irányba fejleszthető tovább. Ezzel többfajta épületkombinációt hozhatunk létre, érdekesebbé téve a stratégiai játékmenetet. Persze továbbra sem egyszerű szinten tartani a pénz, élelem, boldogság hármast, de érezhetően könnyítettek rajta azzal, hogy az alsóbb szintű épületeknek csökkent az élelem-felhasználása. A nyersanyagok fontossága egy picit nőtt, és megjelent a germán régiókban bányászható borostyán nyersanyag is. Róma, Karthágó, Pergamon, Pella, Antiochia és Baktra speciális régióvá változott: ezeknek plusz bónuszaik lettek. Rómában például kettővel több sorozóhely lett és 15%-kal nagyobb a pénzbevétel.
A taktikai részben is rengeteg változás történt. Elvben a hajigáló/íjász egységek már jobban megoldják az automatikus tüzelést (fire at will), de ahogy Morello kolléga az alapjátékról szóló cikkben is említette, hogy ezzel akadt problémája, úgy nekem az Emperor Editionben sem működött tökéletesen, bár igaz, hogy jobban reagáltak, mint korábban. Ezen kívül újrakalibrálták szinte az összes egység tulajdonságát, illetve a csata során történő morálváltozásokat is. Például kevésbé hat a parancsnok elvesztése a harcolókra, mint az alapkiadásban. Ezeknek eredményeként a csaták intenzívebbek és hosszabbak lettek – az MI nem adja fel pont akkor, amikor kezdene izgalmassá válni. Az izgalmat csak növelik az olyan MI változtatások, minthogy az elefántok kezelői nem ölik le mindig és azonnal az állataikat, amikor azok kezdenek megbokrosodni. És persze csomó olyan dolgon is változtattak, amiket nagyítóval kell keresnünk – a szó szoros értelmében –, hiszen ahogy minden Total War játékos, én is legfeljebb a visszajátszásban nézem meg közelről az egységeimet harcolni. Így kevésbé érdekel, hogy csak püfölik egymást, avagy Assassin’s Creed szintű animációkkal esnek egymásnak a harcosok. Ezeknél fontosabb változtatás, hogy a tengeri csatákban csökkentették az összes hajó sebességét a kornak megfelelő szintre. És hát a hajítógépeik sem fognak a hullámzó tengeren olyan pontosan találni, mint korábban. Illetve a csapatszállító hajók sem lesznek annyira sebezhetőek a legázolással szemben, mintha papírból lennének.
Persze ezek a változások is csak kis részét teszik ki annak a rengeteg mindennek, amit az Emperor Edition változtat a Total War: Rome II-n, talán leginkább azért, hogy a kezdeti nehézségek miatt elkámpicsorodott játékosokat visszacsalogassa a játékhoz. A változások szerencsére tényleg jót tettek a játéknak, amely így sokkal játszhatóbb lett. Felvetődik, hogy miért nem eleve így jelent meg, és mi okozta azt a sok hibát, ami annyira felbosszantotta a Total War rajongókat, hogy olyanokat írjanak a Steam értékelésbe, hogy visszatérnek a Rome I-hez. De ezen már kár filozofálni, hiszen rengeteg időre lesz szükségünk újra kiismerni a Rome II-t, felfedezni az új taktikákat és mechanizmusokat, és talán megszeretni vagy megbocsátani. Az Emperor Edition szerintem nem teljesítette azt a fejlesztői elvárást, hogy a széria legtökéletesebb játékává emelje a Rome II-t, de azt igen, hogy méltó darabja és ne szégyene legyen a sorozatnak.