Az indie játékok egyik legfőbb előnye, hogy gyakorlatilag nincs velük szemben semmilyen megkötés, semmilyen szigorú szabály vagy elvárás: ugyanúgy próbálhatnak régi 8-bites retro élményeket felidézni, mint új műfajok létrehozásával kísérletezni, vagy épp a játékmenetet csak egyfajta körítésnek tekintve kizárólag a narratívára koncentrálni. A Neverending Nightmares is utóbbi kategóriába tartozik: egy igen érdekes, Edward Gorey illusztrációit idéző 2D-s horrorjáték.
Főhősünk, Thomas szörnyű rémálomból ébred, amelyben megölte a saját húgát – hogy ez emlék vagy csak lidérces álom, maga sem tudja. Elindul a hatalmas családi ház folyosóin, viszont ráeszmél, hogy valószínűleg még mindig álmodik, és kénytelen leereszkedni saját tudatának legmélyebb, legsötétebb bugyraiba. A játék gyakorlatilag egy személyes történet, amelyet a fő designer, Matt Gilgenbach saját őrülettel és depresszióval kapcsolatos tapasztalatai inspirálták. Thomas rémálomról rémálomra jár, amelyek mindegyike valamilyen iszonyatos, idegborzoló halálnemmel ér véget, csak hogy egy újabb, még rémisztőbb álomba kerüljön. A családi kastély egyre romosabb és romosabb lesz, majd hatalmas szörnyek lepik el, akik ellen az egyetlen, amit tehetünk, hogy elfutunk és elbújunk, később pedig egy elmegyógyintézetben térünk magunkhoz, ahol bevarrt szemű, kényszerzubbonyos őrültek törnek az életünkre. Mindeközben számtalan apró jelet, utalást kaphatunk arra, hogy vajon a rengeteg sötét vízió mögött mi is lehet a valóság, mi lehet az ok, amiért Tom álomvilágát szörnyű kreatúrák, vér és iszonyatos mennyiségű öngyilkosságra utaló szimbólum népesíti be. Egy idő után ráadásul lehetőséget kapunk arra is, hogy különböző eltérő utak közül válasszunk, amelyek befolyásolhatják, hogy milyen rémálomba kerülünk, és milyen végkifejletet kapunk.
A Neverending Nightmares során nem igazán ijedtem meg egyszer sem, viszont a hangok, a pályaelemek, a színek hiánya, a rengeteg vér, a groteszk szörnyek olyan hangulatot adnak a programnak, amely kellően sötét és komor ahhoz, hogy méltó legyen a horror besorolásra. A narratíva érdekes, semmi konkrétumot nem tudunk meg, ellenben a tárgyak, a festmények, az ellenfelek tanulmányozásával, illetve a játék újrajátszásával és más irányok választásával lehetőségünk van egyre nagyobb és nagyobb rálátást kapni a történetre, Thomas személyiségére. A fejlesztők célja az volt, hogy megfelelően ábrázolják/újrateremtsék azt a sötét, reményvesztett érzést, amelytől a különböző elmebetegségekkel küzdők szenvednek – az eredmény pedig úgy vélem, sikeres. Természetesen akadnak hibák, például egy idő után kicsit monotonná vált a játékmenet, elkezdtem unni a két-három ellenféltípust és az ismétlődő, gyakran céltalan elemeket. A játék ráadásul rövid: az első végigjátszásom alig volt több egy óránál, és ha az újrajátszásokat nem a játék elejétől (pályaválasztó menü), ráadásul valamilyen guide, segédlet birtokában kezdjük, az összes lehetséges útvonal és rémálom megnyitható 2-3 óra alatt.
Ennek ellenére a Neverending Nightmares egy hihetetlenül érdekes darab, és ha valaki vevő az egyedi ötletekre, a mainstream játékoktól merőben eltérő indie próbálkozásokra, annak mindenképp megér egy próbát.
