Alig telt el néhány hét azóta, hogy a Capcom nevéhez fűződő, stílusteremtő Resident Evil sorozat kultikus első epizódjának re-remake-jét teszteltük GeryG barátommal. Akkor megoszlott ugyan a véleményünk az újabb rókabőr lehúzásának szükségessége, illetve annak minősége, valóban „next-gen” volta kapcsán, de abban azért egyetértettünk, hogy minden túlélőhorrorok egyik, a műfajt megalapozó ősapja a lehető legjobbkor tért vissza, hogy megmutassa a ma játékosainak és játékfejlesztőinek, milyennek is képzelték el azt majd’ három évtizeddel ezelőtt. A nevezett széria azóta számos platformon nem kevés különböző résszel gyarapodott, ám ezek egyre kevésbé emlékeztettek az idő múlásával a már említett alapműre. Azok gyakorlatilag a keresgélésen, felfedezésen, tárgyak használatán, rejtvényfejtésen, no és persze nem kevés monszta legyilkolásán nyugvó alappillérek közül legfőképpen az utolsóként említettet helyezték szem elé, és a hatodik rész már csak nyomokban emlékeztetett a nagynevű, mindmáig sokak által örök kedvencként számon tartott első részekre. Szerencsére ezt a készítők is érezhették, így az újrakevert és felskálázott felbontású kiadások mellett egy régi-új, kicsit nosztalgikus irányba kezdték terelgetni a sorozatot.
Ahogy az előző rész a negyedik és ötödik, úgy a Resident Evil: Revelations 2 az ötödik és hatodik sorszámot viselő játékok között foglal időrendben helyet. Az összesen négy összefüggő epizódból (Penal Colony, Contemplation, Judgment, Metamorphozis) álló program főhősei részben rég nem látott ismerősök, részben pedig új karakterek a széria történetében. A bioterrorizmus felszámolásán fáradozó Terra Save alkalmazottjaként Chris húga, Claire Redfield egy bankettre hivatalos. Itt találkozik a soraikba frissen belépett Moira Burtonnel, aki történetesen a rég nem látott veterán, Barry Burton egyetlen szeme fénye. A kellemesen induló estélyt kisvártatva fegyverek ropogása töri meg, amikor ismeretlen maszkos alakok valamivel beoltják, és elrabolják a két lányt, akik egy ismeretlen, nyirkos helyen térnek magukhoz, karjukon egy-egy különös, világító karkötővel. Együtt vágnak neki a dohos, halálhörgéstől hangos létesítménynek, ahol mindenfelé bebörtönzött, eltorzult alakokba, és halott emberek – köztük munkatársaik – tetemeibe botlanak. Útjuk során számos, többé-kevésbé homályos irattal találkoznak, és egy hang is szól néha hozzájuk, amelyről kiderül, hogy tulajdonosa az itt folyó emberkísérletek rejtélyes vezetője, a magát csak Overseer névvel illető nő. Számos veszéllyel dacolva végül kijutnak a szabadba, ám csakhamar rájönnek, hogy megpróbáltatásaiknak ezzel koránt sincs vége, tekintve, hogy egy zsebkendőnyi szigeten vannak a földgolyó egy ismeretlen pontján. Kétségbeesett segélykérésük szerencsére mégsem vész el az éterben: azt a feléjük tartó Barry veszi kis hajója rádióján, aki megérkezve egy hátborzongatóan furcsa kislányt talál a ladikon. Ő a természetfeletti képességekkel rendelkező Natalia Korda, akit az öreg róka a szárnyai alá vesz, ám hamarosan kiderül, hogy talán ő nagyobb segítségére szorul a gyermeknek, mint az az övének.
A játékmenet jó néhány számomra igencsak üdvös dolgot csempész vissza a már-már kissé megfáradt sorozatba annak fénykorából, de ugyanakkor igyekszik azt egy új, még kissé kidolgozatlan, érthetetlenül elnagyoltan kitaposott mederbe terelni. Hogy a jónál kezdjem: minden epizódot két szekvenciára osztották fel. Az elsőben Claire-t és Moirát, míg a másodikban rendre Barryt és Nataliát irányíthatjuk. Mindkét páros egyik tagja (régi ismerőseink) tipikus tank karakterek, míg társaik (az újoncok) őket segítik, méghozzá igen hatékonyan. Moira irtózik a fegyverektől, ezért nem hajlandó egyet sem a kezébe venni – aminek egyébiránt fontos szerepe lesz a végkifejlet alakulásában –, ám remekül használja a piszkavasat akár önvédelmi célból is, amelyen kívül elemlámpájával hasznos tárgyakat derít fel, vagy akár az ellenfeleket is elvakítja. A titokzatos Natalia észleli a különféle dögök hollétét és azok gyenge pontját falakon vagy ajtókon keresztül is, amely mellett ő is számos hasznos tárgyat és rájuk leselkedő csapdát képes felderíteni, illetve hatástalanítani. Ilyen formában az egész játékról ordít a kooperatív élmény forszírozása, hiszen az gyakorlatilag teljesíthetetlen csak egyik szereplőt irányítva. A karakterek között nagyon egyszerűen válthatunk egyetlen gombnyomással, így – néhány jól átgondolt kivételtől eltekintve – bármikor mi dönthetjük el, melyikük bőrébe szeretnénk bújni. Ez a döntés persze gyakorta nem kérdéses, hiszen egyébiránt limitált felszerelésünk (gyógynövények, töltények stb.) utánpótlását szinte kizárólag a segítő szereplők képesek fellelni, így az egymásra utaltság (védelem kontra utánpótlás) abszolút átszövi a teljes játékmenetet. Ha egyikük elesik, a még talpon álló társa fel tudja őt éleszteni a közösen használható géztekercsek segítségével, amely egy újabb további adalék az együttműködéshez. Közben pontokat szerzünk, amelyek terhére különböző perköket aktiválhatunk, illetve különféle alkatrészek összegyűjtése után a helyenként megtalálható műhelyasztaloknál fegyvereinket is fejleszthetjük.
Mindezek fényében számomra teljesen érthetetlen, hogy 2015-ben egy ilyen stílusú, nagyon jól átgondolt kooperatív módra épülő játékot miért kizárólag lokális, offline, osztott képernyős többjátékos móddal szereltek fel a fejlesztők. Az online funkciók az egyes pályák teljesítésekor kapott értékelés alapján született ranglistákban merülnek ki. Ez olyan szintű banális baki, amely amellett, hogy érthetetlen, még megmagyarázhatatlan is. Pedig a kooperatív játékra való kiélezés egy remek irány a sorozat és a stílus felfrissítésére, amelyet igen jól egészítenek ki a széria fénykorát visszaidéző elemek. Ilyenek például a hátteret velünk megismertető iratok, a rejtélyes utalások, a tárgyak kombinálásának lehetősége, vagy a különböző karakterekkel különféle úton bejárható területek, ami konkrétan a második részt idézte fel bennem, amelyben Leon és Claire nem ugyanazokba a szobákba jutottak be, illetve egyikük csak a másik ottléte és közreműködése után volt képes eljutni valahova. Ez utóbbi itt is valahogy így működik, ami nagyon kellemes, nosztalgikus, és nem utolsó sorban még mindig jó elgondolás. A tárgyak megkeresése és használata szintén nagyobb hangsúlyt kap ebben a részben, ami ugyancsak megmelengette a szívemet, de ilyen volt a többféle végződési lehetőség is. Ezek mellett új elemként immár guggolni is tudunk, ami a lopakodást kedvelők számára tartogat kellemes lehetőségeket, és csempész némi friss aromát az ezt eddig nélkülöző franchise-ba. A négy fő epizód mellett további két bónusz szösszenet is elérhető, amelyek az új karakterek hátteréről adnak némi magyarázatot.
A kampány mellett az előző részből már ismert Raid mód is visszaköszön, ám az jelentős változáson ment át. Ebben egy titokzatos, Red Queen Alpha nevű adatbázis által kreált környezetben bújhatunk a sorozatból jól ismert szereplők bőrébe. Az ötvenről százra emelt pálya során próbáljuk túlélni a ránk törő hordák támadásait, és közben információt gyűjteni az ismeretlen adatbázis ki- és mibenléte kapcsán. Közben számos ismerős helyszínre ellátogathatunk, és szintén régen nem látott szörnyekkel is megküzdhetünk. Az egészet most tehát egyfajta történetféleséggel próbálták meg köríteni a készítők, akik a küldetéseket hat-hat pályából álló csoportokba osztották. Ezek csak játékbeli pénz kontójára játszhatók végig, amelyet kihívások és naponta változó küldetések teljesítésével szerezhetünk.
A program képi világa néhol kicsit kopottasnak hat, ami azonban a nyomasztó helyszíneken mégsem mutat kifejezetten rosszul. Az effektek (füst, gőz, fény, árnyék) jól festenek, de például az átvezetőkben a szereplők arca olyan érzelmekről tesz tanúbizonyságot, mint a fából faragott királyfié. A zenék és a hangok kiválóan támasztják alá a játék hangulatát, és egy térhatású hangrendszer is sokat segíthet nekünk a sötétben. Én jártam úgy, hogy valahová belépve onnan vettem csak észre, hogy valaki közeledik felém hátulról, hogy a Dolby Digital 5.1-et támogató fülesemben onnan hallottam a hörgést. A vezérlés jól átgondolt, remekül elboldogulunk akár egymagunk játszva is, az pedig külön jó pont, hogy ez a program végre használja a DualShock 4-es kontroller beépített hangszóróját, amelyen keresztül rádióüzeneteket hallhatunk a játék során.
A túlélőhorror műfaj egyik meghatározó alappillére, a Resident Evil sorozat végre kicsit erőre kapva, új lehetőségekkel és a „régi szép időkre” emlékeztető megoldásokkal frissült fel a legutóbb megjelent Resident Evil: Revelations 2 által. A keresgélésen, iratok olvasásán, tárgyak használatán és szörnyek legyőzésén alapuló játékot a Capcom a kooperatív játékmódot előtérbe helyező irányba terelte el. Ez egy remek elgondolás, amely számos új lehetőséget vet fel, de az nem igazán érthető, hogy ez jelen esetben miért csupán offline, osztott képernyős kivitelezést kapott. Ezzel egy hatalmas ziccert hagytak ki a japán srácok, amelyet remélem hamarosan (vagy egy következő részben) orvosolnak. Aki szereti a jó, külső nézetes, akcióval fűszerezett, de ugyanakkor nem ész nélküli hentelésből álló horroralkotásokat, az mindenképpen szerezze be ezt a jó kis programot. A régi rajongók számára pedig felcsillantja a reményét egy, a valamikori fényében visszatérő, újjáéledő Resident Evil sorozat eljövetelének. Én legalábbis nagyon bizakodom ebben.
