Ne maradj le híreinkről és cikkeinkről, kattints ide, és állítsd be saját forrásként a PlayDome-ot!
Őszintén szólva nem nagyon tudom, mit is kéne gondolnom erről a játékról. Tudom, ez most eléggé in medias res kezdés így, de talán jól jellemzi, mennyire nem találja a helyét a Phosphor Games új produkciója – azé a Phosphor Gamesé, amelynek a Nethert köszönhetjük (és akitől a PureFPS vette át a fejlesztést, hogy aztán egy szál aréna módot tartalmazó DLC-vel magára is hagyja). Nem túl biztató előjelek, nem igaz? No de ez most más, itt nincs MMO, csak sétálunk és élvezzük a történetet – ezt nehezebb elrontani, nem igaz?
Az a brutális igazság, hogy bizony, ezt is el lehet rontani – és a chicagói srácoknak sikerült is. Nézzük sorban, hol szúrták el a dolgot, kezdve magával a játékstílussal. Maguk a készítők is „walking simulator”-nek definiálják játékukat, ami a játék elején még meg is állja a helyét, de ahogy elkezdődnek az ugrálós részek, illetve megkapjuk a jetpacket, onnantól átmegy az egész egy könnyedebb FPS-platformerbe – ami már nem egészen az, hogy csak sétálunk és élvezzük a történetet. A leesés mellett a környezet is veszélyt jelent ránk az erős napsugárzással és a lávával; illetve fekete rémségek köröznek az égen utánunk kutatva és ha ránk néznek, game over. Valahogy ez sem épp a Dear Esther-i hagyományok továbbvitele, nem igaz?
A történet szerint egy felfedezőt irányítunk, aki lezuhan egy ismeretlen bolygón, és nagyon szeretne hazajutni családjához. Az ihletet a játék vezető fejlesztőjének, Chip Sineninek az örök vívódása adta a munka és a család között. Ezzel nincs is semmi baj, azzal annál inkább, ahogy a Corpse of Discovery mindezt előadja. Már-már erőszakosan sulykolja belénk azt, hogy márpedig hősünknek nagyon hiányzik a családja, semmi mást nem akar, csak hazajutni hozzájuk. Innentől fogva lőttek mindennemű hangulatnak, mert ez már irritáló. Bele tudom magam élni ebbe a helyzetbe anélkül is, hogy 30 másodpercenként emlékeztetnek rá, köszönöm. És persze erre rátesz egy lapáttal a pocsék színészi teljesítmény: a stáblistát elnézve már értem, miért ilyen. Nem akarom Chip családját bántani, de nem véletlen, hogy egyesek azért élnek ebből, mert értenek hozzá. Akár gyerekként is. De mindennek a teteje az A.V.A nevű robotunk, akinél ellenszenvesebb idiótát egyetlen bolygó sem hordott a hátán. Értem én, GLaDOS itteni megfelelője szeretne lenni valahol, de a már emlegetett színészi teljesítmény és az alacsony színvonalú szövegkönyv lerombolja azt az illúziót, amit megteremteni hivatott.
A Unity motort sosem a gyönyörű grafika miatt szerették eddig sem, de amit a Corpse of Discoveryben láthatunk, az alulmúl nagyon sok mindent. A grafikai színvonal valahol a 2005-ben megszokott átlag környékén tanyázik, csak épp effektekkel próbálják ezt a nem épp apró hiányosságot elmaszkírozni (a legnagyobb röhej: egy patch-csel megérkezett a sisak belső nézete is, plusz az, hogy lélegzésünk bepárásítja kicsit a plexit – még jobban elmaszatolva a siralmas kinézetet). Mintha baltával faragtak volna minden 3D-s objektumot, mosottak a textúrák és a növényzet is erősen meh: az egy dolog, hogy meredekebb lejtős felületeken a levegőben nő, de hogy a sziklák peremén is? És mivel ugrálni kell, könnyen úgy találhatja magát a játékos, hogy fél méterrel hamarabb kellett volna ugrania, csak a növényzet emiatt az amatőr hiba miatt megvezette. Az egyedüli dolog, ami menti valamennyire a játékot, az az egész kellemes zene, ami remekül passzolna az amúgy elbaltázott hangulathoz.
Nem tudom senkinek se igazából ajánlani a Corpse of Discoveryt. 4 óra alatt kivégezhető (amire rájöhet még maximum 2 óra plusz, ha abszolút mindent fel akar fedezni az ember), ehhez képest szerintem kicsit drágán mérik. Nagy kár, hogy egy ilyen személyes hangvételű alkotást kell ennyire kritizálnom... Művészi akar lenni, elgondolkodtató alkotás – csak a gusztustalanul sok sulykolása a családnak öli meg pont azt, hogy elgondolkodjon az ember.
