Syberia 3

Rögtön térjünk is a tárgyra, hiszen mindenkit ez érdekel: hogyan sikerült megfelelni az elvárásoknak ennyi év kihagyással? A Syberia 3 története, látványvilága és az egész élménye zseniális és csodálatos. Azonban az irányíthatósága, a játékmenete és a sok-sok programhiba borzalmas és katasztrofális. Ez utóbbiak miatt az internet most nagyon ellenséges a fejlesztőkkel és a játékkal szemben is. Ebben van igazság, de a lila köd elhomályosítja a játék valódi értékeit, amelyekben méltó folytatása lett az első két résznek.

E tömör ismertető után nézzük részleteiben, milyen is lett a Syberia 3. Kezdjük a grafikával. Ugyanis az ikonikus Syberia-grafika az első két részben azonos volt: festett háttéren mozogtak a 3D renderelt figurák. Ez akkora plusz volt 15 éve, hogy a sorozat ezzel megmentette az egész kalandjátékstílust. Most már elavulttá vált ez a megoldás, így a Syberia 3 teljesen 3D-s környezetben mozgó 3D-s figurákból áll. Ez persze szép és jó, és sokkal könnyebb benne látványosan megvalósítani, hogy amikor Kate sötétben megy át a terepen, akkor máshogy néz ki, mintha egy lámpával menne, amely dinamikusan világítja be a környezetét. De alapvetően nem drasztikus a változás: akár maradhatott is volna a festett háttér, az se okozott volna csalódást senkinek. Ugyanis maguk a 3D-s dolgok (például maga a főszereplő, Kate Walker) ugyanúgy néz ki, mint korábban (ami persze tök jó dolog): nincsen lobogó haj, mint az új Tomb Raiderekben, nincsen komoly arcmimika, mint az L.A. Noire-ban. Szóval pont olyan, mintha a folytatást egy-két évvel a második rész után kaptuk volna meg.

Jöjjön akkor most valami negatív: a Syberia 3 mérete hatalmas lett, a sok-sok textúrát be is kell ám tölteni a 3D-s modellekhez. Ráadásul a játék a Denuvo DRM-mel van titkosítva, ami azt jelenti, hogy töltéskor dekriptálni is kell. Ez pedig azt eredményezi, hogy nagyon hosszú töltési képernyőket kell nézegetnünk. Ráadásul egy FPS-játékkal ellentétben, ahol egy pálya betöltése után azért egy hosszabb játékrész következik, itt sajnos ha el kell menni egy másik csőkulcsért valahova máshova, akkor néha kétszer is nagyon hosszú töltőképernyőt bámulhatunk, aztán ugyanezt a kettőt visszafelé is. És akkor kiderül, hogy rossz csőkulcsot hoztunk... Igen, ha lenne hajam, azt ilyenkor kitépném.

Ezeket a helyzeteket menti meg a történet és a hangulat, amik tökéletesen hozzák az első két rész után elvártakat. Persze a grafika, azaz a látványvilág is nagyon fontos az új epizódnál, Benoît Sokal pedig hozza a tőle elvártakat. Én is szkeptikus voltam, hogyan lehet egy olyan befejezés után, fontos szereplők nélkül folytatást írni a játéknak, de lehet – sőt, az egész működik is. Azok a kis fickók, akik a második részben annyira idegesítettek, hogy segítség helyett az válaszolták, hogy „tuk tuk”, na itt most körülöttük – azaz a youkol törzs körül – forog a történet. És néha most is idegesítőek – képzeljetek el egy hadseregnyi Jar Jar Binkset –, de esetenként már képesek értelmesen segíteni és kommunikálni. Ráadásul így is minden tele van steampunk gépekkel, szerkezetekkel és Hans Voralberg keze munkájával. A játékmenet pedig ehhez kapcsolódó: szerkezeteket kell működésre bírnunk, kijavítanunk, és így jutunk egyre tovább a történetben. Ez az, amit imádtunk az első két részben, és ezt most is megkapjuk.

A programhibák először csak bosszantóak, aztán később egyre idegesítőbbek lesznek. Az még csak zavaró, amikor a szájmozgás nem követi a szinkront. És itt nem arra gondolok, hogy nem kerekíti a száját, ha O hangot ejt ki, hanem arra, hogy mozog a szája, amikor nem beszél, és csukva van, amikor beszél. Nagyon úgy tűnik, hogy a töltési nehézségek miatt elcsúszik a hang egy idő után az animációtól, ami ilyeneket okoz. De ezt még le lehet nyelni, ha nem is túl szép. De amikor egy rejtvény megoldása közben, ha túl sokszor próbálkozunk (ráadásul egy olyanban, ahol az ügyesség is számít, nem csak az ész), akkor elveszíti a kapcsolatot a játék az egérrel és a billentyűzettel, és hiába lépünk ki a feladatból, Kate-et többé nem tudjuk sehogy megmozdítani. Szerencsére a leleményes rajongók erre is találtak megoldást: elsőre meg kell csinálni a puzzle-t, ami nem egyszerű, de egy idő után nekem is sikerült.

A játék irányítása szintén nem szerencsés. Kivéve, ha kontrollerhez vagyunk szokva. Többé már ugyanis nem nevezhető a Syberia point-and-click kalandjátéknak. Gyakorlatilag az egér felesleges lett, bár én hagyománytiszteletből használtam játék közben. Kate-et ugyanis a WASD-gombokkal kell irányítani, és a hotspotok (a játék számára fontos helyek, ahol meg lehet vizsgálni valamit, vagy fel lehet venni egy tárgyat) csak akkor látszanak, ha Kate odamegy hozzá. Ezért a point-and-click játékokban megszokott pixelvadászat (amikor módszeresen huzigáljuk az egeret a képernyőn, hogy megjelenjen a hotspot) a Syberia 3-ban átalakul rohangálássá. Azaz Kate-tel fel-alá kell rohangálnunk a helyszínen, hogy minden négyzetcentijén végigfussunk, hátha kihagytunk egy hotspotot. Én meg tudnék ezzel az irányítással is békélni (az utóbbi években más kalandjátékokban is találkoztam vele), de itt külön idegesítő, hogy mondjuk futok jobbra a D-vel, és amikor kifutnék a képből, akkor kameraszöget vált a játék, de onnan nézve az én irányom már a lefelé lenne, ezért a D nyomva tartására megfordul Kate, és szerencsétlen esetben akár vissza is tér az előző helyszínre. Mindez extrán idegesítő a lépcsőknél, no meg az olyan helyszínek között, ahol tölt is a játék.

Ahogy a korábbi részekben, úgy itt is feladatokat, puzzle-ket kell megoldanunk, és ezáltal haladunk előre a történetben. Ezek a megoldandó problémák nagyon jól vannak eltalálva: se nem túl könnyűek, se nem túl nehezek (kivéve persze, amikor bugba futunk bele). Nekem a legtöbb problémám más játékokban a túl könnyű vagy túl nehéz rejtvényekkel van, de szerencsés módon ezt tökéletesre faragták a Syberia 3-ban. A legnagyobb nehézséget ehelyett – az irányításon túl – a hatalmas és nehezen átlátható pályák okozzák, ahol nem mindig tiszta, hogy mit is kell és hol csinálni. De ha már megvan, akkor a rejtvény ideális nehézségű.

A játék során minket körülvevő karakterek nem szépek, a szó emberi értelmében, de mégis csodálatosak kidolgozottságukban: ronda fogaik, borvirágos orruk, gonosz szemük mind nagyon jól eltaláltak. Cserébe a hangjukat adó szinkron gyengécske lett: a játékmenetet bemutató videómban is látszik, mennyire élettelenül színészkedve nevet például Steiner mester. És Kate hangja is néha olyanná változik, mintha a Google olvasná fel a forgatókönyvet. Kár, hogy Sokal zseniálisan kifaragott karaktereinek ilyen gyenge szinkron készült (és ez még csak az angol!). Cserébe viszont a játék zenéje nagyszerű. Általában nem szokott érdekelni egy játékban a zene, utoljára talán az első Rainbow Six játék dallamai tetszettek meg annyira, hogy MP3-ban is hallgattam utazás közben. A Syberia 3-nál már jó előre felhívták a figyelmet, hogy Inon Zur lesz a felelős a muzsikáért, és azt kell mondanom, hogy valóban remek munkát végzett.

Összességében úgy érzem, igaztalanok a dühös támadások a Syberia 3 ellen. A hangulat, a feladatok, a történet és a látványvilág ugyanolyan jó, mint az első két részben. És ha nem lennének a bugok, a problémás irányítás és a lassú töltés, simán pályázhatna az év játéka címre. Azért az év kalandjátéka még így is lehet. Hiszen nem egy lenyúzott rókabőr, mint sok más játék harmadik része szokott lenni, hanem tényleg önmagában is ugyanazt a minőséget képviseli, mint az első vagy a második rész. A bugokat majd javítják patch-csel (az első már meg is érkezett – csak sajnos pont azokat a hibákat nem javította, amelyek engem zavarnak), az irányítást pedig meg kell szokni. Egy idő után biztos, hogy lesz DRM-mentes kiadás is, ami várhatóan a töltési időn is javít majd. Mindez persze csak a PC-s verzióra igaz, hiszen azt próbáltam. A konzolosoknak és tableteseknek valószínűleg, hogy nem kell ennyi problémával szembeszállniuk, és nekik csak a vegytiszta, élvezetes Syberia-játékélmény jut.