Nálam kicsit az elfogultság is belejátszott, de igyekeztem a lehető legobjektívebb maradni. Ha nagyon szőrözni akartam volna, akkor azt írhattam volna, hogy nem tetszik az, hogy a tükrökben nincs tükörkép, se páralecsapódás, vagy, hogy fura, ahogy a két főszereplő rendszeresen nyögdécsel (khm, ez mégsem az a stílus, khm) stb.. A mozgással nincs bajom. Egy zombi, az zombi, nekem átjön a nyűglődése. Aki meg óvatosan mozogva igyekszik túlélni, és azt se tudja, milyen rettenet vár rá a következő sarkon, az szerintem kb. pont így mozog, ahogy Leon és Claire. Akkor már inkább az zavar, hogy nem tudnak rendesen iszkolni, még akkor se, ha tényleg az életük múlik rajta... A Sityi által is említett adaptív nehézség miatt eleinte én pl. simán mentem előre, fel se vettem egy csomó mindent, mert vagy nem volt helyem, vagy nem kellett - gondoltam én. Aztán később, az alagsor után kezdett nagyon fogyni a skúló, és sokkal inkább előtérbe került az "el innen, amilyen gyorsan és messze csak lehet" irányelv.
Nekem az eredeti AitD volt az első találkozásom a stílussal (tudom, az teremtette meg azt részben, de én akkor is játszottam vele, amikor még újdonság volt), amit nagyon szerettem! A 2. részt kicsit kevésbé, majd a 3.-at ismét nagyon! Utána a RE volt az első hasonló játék (amelyet sokan a mai napig a survival horror zsáner első képviselőjének tartanak tekintve, hogy az AitD trilógiát még "ambient survival horror"-ként aposztrofálták a készítők az Infogrames-nél. Mivel nem volt akkor még konzolom, sőt, egy pár évig PC-m se, a RE2 volt az első igazi horror élmény az AitD után. Nekem, nekünk akkor az akkorát ütött, mint Muhammad Ali. Most ezt a mai technikai feltételekre totál jól átszabva, a mai játékok és játékosok elvárásait a lehető legjobban kiszolgáló formában tálalva iszonyat jó és hátborzongatóan libabőrös, nosztalgikus érzés! Ennyi szubjektivitás pedig szerintem belefér még egy egyszeri teszter véleményébe is :-)... Megértem, hogy mai szemmel van szebb, jobb, ütősebb, csak nem az én korosztályomnak, vagy azoknak, akik anno szintén játszottak az eredetivel. De ha minden szubjektív véleményt félreteszek, akkor is csak azt tudom mondani és leírni, hogy ha minden beharangozott és agyon hájpolt remake csak negyed ennyire sikerülne jól, akkor egy szavunk s lehetne :-).
Szerény véleményem szerint az ember életében csak kevés igazán meghatározó dolog adódik. Számomra ezek egyike volt annak idején, még a ’90-es évek végén a Capcom egyik akkori sikerprogramjával történt találkozásunk öcsémmel. Nem foglalkoztunk mi akkor olyasmivel, hogy videojáték-történelmi jelentőségű alkotással van dolgunk, csak azt éreztük, hogy egyszerűen nem tudjuk abbahagyni a játékot. A Resident Evil 2 olyannyira szippantott bennünket magába, hogy szó szerint megszűnt körülöttünk minden. Túl voltunk már akkor az eredeti Alone in the Dark trilógián, így az alap játékmechanizmus ismerősen festett, ahogy az előre renderelt, statikus hátterek előtt fix kameraállásokból szemlélve a terepet küzdöttük végig magunkat Raccoon City jobb sorsra érdemes rendőrőrsének rettenettől átitatott folyosóin kószáló zombik hadán, kutattuk a nyomokat és a továbbjutást jelentő tárgyakat, gyűjtöttük a létfontosságú infókat, és közben minden erőnkkel próbáltuk túlélni az Umbrella Corp. által ránk szabadított borzamat.
Nekem ez a rész volt az első találkozásom az azóta már pontosan két tucat epizódot – no meg filmes adaptációkat, regényeket és még ki tudja, mi mindent – jegyző franchise-zal, a túlélőhorror-játékok egyik ősatyjával, amely a komplett szériának talán a legnagyobb renoméra szert tett darabja. A program sikeréről csupán annyit jegyeznék meg, hogy csak az eredeti platformján, a PlayStationön közel ötmilliós eladásokat produkált, így a Sony akkori játékgépének egyik legsikeresebb alkotása vált belőle. Nem kicsit örültem hát a hírnek, hogy a Capcom az első és a nulladik epizód felújítását követően végre a folytatást is átszabja a mai játékosok és géppark számára. Ahogy pedig mindezt végrehajtotta kérem szépen, arra szavakat is nehéz találni! No de azért én mégis megpróbálom.
1998 szeptemberének végén járunk, jó két hónappal az USA középnyugati részén fekvő Raccoon City melletti „gyógyszerészeti” vállalatot ért vegyi katasztrófa után. A nem is olyan ártatlan, titokban biológiai fegyverekkel kísérletező üzemből „kiszabadult” T-vírus mostanra gyakorlatilag a komplett várost megfertőzte, így a lakosság agyatlan zombiként járkál az utcákon, és csócsál halálra bárkit, aki szembe jön. Természetesen a kormány ezt igyekszik eltussolni, így néhány szerencsétlen halandó időről időre azért még elvetődik arrafelé, de akad persze olyan is, akinek jó oka van a látogatásra. Ilyen Leon Scott Kennedy rendőrtiszt, aki éppen az első munkanapját kezdené meg a helyi erőknél, vagy az addig a gondtalan egyetemisták életét élő Claire Redfield, aki az első részben megismert bátyját, Christ keresi, minekutána a család egy jó ideje nem hallott felőle. A város határához érve aztán egy benzinkútnál egyből találkoznak is a rájuk váró gonosszal, hogy utána együtt meneküljenek egészen a város szívéig, ahonnét egymástól elszakadva, külön utakon igyekeznek tovább, kezdetben eredeti céljuk, majd a szimpla túlélés felé.
Elképesztő munkát és energiát fektettek egy ízig-vérig modern remake elkészítésébe.
A fejlesztők elképesztő munkát és energiát fektettek egy ízig-vérig modern, mégis az eredeti, a stílus mindmáig egyik legmeghatározóbb sarokkövének számító klasszikus minden erényével felvértezett remake elkészítésébe. Ez az első pillanattól ordít a képi világról, a hangokról, a játékmenetről és a teljes programról. Leon és Claire bár hasonló utat járnak be, mégis másképp, másként teszik azt, és más-más NPC-kkel hozza őket össze a sors, így a teljes történet igazán csak úgy ismerhető meg, ha mindkettejük sztoriját letoljuk, azaz először egyikükkel, majd másikukkal végigvisszük a játékot. Ez történhet Leon majd Claire, vagy Claire majd Leon sorrendben is, és ez így gyakorlatilag négy, egymástól némileg különböző végigjátszást eredményezhet. Az első rész komor, ódon kúriája után most a városi rendőrőrs nemkülönben baljós épülete lesz kalandjaink legfőbb színtere, amelynek élőholtaktól és egyéb rémségektől hemzsegő folyosóin és termeiben bóklászva keressük a tovább vezető utat. Ez nem az a játék, ahol kedvünkre szedhetünk fel bármit, és durrogtathatjuk a stukkereinket, mintha kötelező lenne, de erre hamar rá fogunk jönni. Kezdetben mindössze nyolc tárhelyet számláló inventorynkat csak igen lassan bővíthetjük, és féltett kincseinket is csupán nagyon limitált számban raktározhatjuk el a mentési helyekként szolgáló írógépekkel rendszerint egy helyiségben lévő ládákban. Továbbjutásunkhoz elengedhetetlen különböző tárgyak keresése, vizsgálata, kombinálása és használata, no meg az imitt-amott talált jegyzetekből nyerhető információk felhasználása. Néha a legjobb megoldás a menekülés és a rejtőzködés, amelyre – főleg a játék második felében – egyre nagyobb szükségünk is lesz.
A fejlesztők szinte mindent átszabtak a megújított kiadásban.
Ahogy az az eredeti klasszikus esetében volt, most is ezek az elemek adják a program esszenciáját, a hasonlóság azonban itt véget is ér, tekintve, hogy a fejlesztők szinte minden mást átszabtak a megújított kiadásban. A fix kamerát felváltotta a negyedik részben bevezetett váll fölötti nézet, amelynek látószögét is kedvünkre beállíthatjuk. Az emiatt jóval pörgősebb, modernebb, a Resident Evil 7 alatt is dübörgő RE Engine-re épülő játéktól, illetve a hatásos és látványos effektektől nem egy esetben fagy meg ereinkben a vér. A perspektívaváltás mellett a mozgásokat és a hangokat is teljesen újjávarázsolták a készítők. Ez utóbbit immár megfelelő perifériák segítségével teljes surround támogatással is élvezhetjük, ami a folyamatos szívrohamközeli állapothoz igen sikeresen járul hozzá. A modern változathoz a készítők a mozgásokat és a hangokat – zenéket, szinkront – is teljesen újravették, ami az időközben eltelt bő húsz esztendő ismeretében minimum indokolt és szükséges lépés volt. Ugyanakkor az extra tartalmakra is beruházó játékosok a kezdettől elérhető néhány új kosztüm és fegyver mellett a sztoriban előre haladva új koncepcióterveket és modelleket nyithatnak meg, sőt, akár az eredeti hangsávot is hallgathatják játék közben.
Arra is volt energiájuk a japán srácoknak, hogy a régi rajongókat is meglepjék jó pár módosítással, például új rejtvényekkel vagy áthelyezett cuccokkal. De a nosztalgiafaktorra is nagyon adtak, nagyon jó érzés egy-egy ismerős helyszínt vagy tárgyat fix kamerapozíció nélkül teljesen körbejárni, XXI. századi köntösben. A fő történet mellett egyéb játékmódok is megnyithatók, amelyek egy része már az eredeti epizódban is benne volt, de hamarosan új tartalmak is érkeznek majd a programhoz DLC-k formájában. PlayStation 4-en játszva a DualShock 4 beépített hangszórójának használata rádióüzenetek és egyebek vételére plusz élményt ad a játékosnak. (Az egészségi állapotunknak megfelelő színben világító kontrollerről nem is beszélve, ami úgy ad infót karakterünk hogyanlétéről, hogy ki sem kell lépnünk a megfelelő menübe.) Az is külön jó pont, hogy a kezdő játékosok számára könnyített, tintapatronok nélküli mentést is lehetővé tévő, továbbá a lootot nagyobb számban – de koránt sem bőségesen – adó módot is beépítettek a programba.
Azt hiszem, valamennyi rajongó nevében mondhatom, hogy a Capcom kezei közül minden idők egyik legjobb játéka alapján a talán valaha készült legjobb remake került ki. A Resident Evil 2 2019-es újrakiadását minden régi rajongónak egyszerűen kötelező kipróbálnia. Végre igazán megtapasztalhatjuk, hogyan is kellett volna kinéznie és hangoznia ennek a remekműnek eredetileg, ha azt az akkori technika lehetővé tette volna. Szerencsére a mai lehetővé teszi, én pedig nagyon erősen várom és remélem, hogy a harmadik epizód is hasonló figyelmet kap a közeljövőben a készítőktől. Úgy legyen!
A tesztpéldányt a játék hazai forgalmazója, a Cenega biztosította.
