Bármennyire is népszerűek a túlélőhorrorok, személy szerint időről időre hiányolom a hagyományos, fix kamerállással operáló, PS1-PS2 érát idéző darabokat. Ahogy a jelek szerint sokan mások is, nem véletlen a gamecube-os Resident Evil újrakiadások sikere, ahogy az olyan próbálkozások népszerűsége sem, mint a Them & Us, a Back in 1995 vagy a sajnos kevésbé szépemlékű Vaccine. Érdekes módon a szintén ebbe a stílusba tartozó, öt meglehetősen hányattatott év után megjelent Song of Horror felett majdnem elsiklott a figyelmem – ami hatalmas hiba lett volna.
A Song of Horror ugyanis egy remekmű. Viszonyítási alapként az egyik legjobb túlélőhorror, amivel az utóbbi években játszhattam, olyannyira, hogy az idei felhozatalból számomra még a Resident Evil 2 remake-jével szemben is méltó ellenfélnek bizonyult. Teszi ezt mindössze annyival, hogy tiszteletben tartja a műfaj nagyjait, tanul azok hibáiból, és legjobb elemeik összegyűjtésével, modernizálásával, főbb hiányosságaik (sajnos nem teljes) javításával felépít valamit, ami egyszerre új, izgalmas, és mégis megpengeti a nosztalgia húrjait mindenki szívében, aki élvezettel vetette bele magát Edward Carnby klasszikus kalandjaiba, az Umbrella vállalat elleni harcba, vagy bolyongott Silent Hill kihalt, ködborította utcáin.
Első főhősünk Daniel, egy ismert könyvkiadó alkalmazottja, aki súlyos alkoholizmusa és válása után próbálja újraépíteni életét. Egy péntek este hívást kap főnökétől, miszerint a kiadó legnépszerűbb horrorírója, Sebastien P. Husher eltűnt, Danielnek pedig a keresésére kell indulnia – a kihalt, kísérteties Husher-ház azonban őt is nyomtalanul elnyeli. Ezt követően lehetőségünk van választani négy különböző szereplő közül, akik mind más-más okokból érdekeltek Daniel és a Husher család eltűnésében, illetve a Husher-ház rejtélyében. Főhőseinkhez azonban nem érdemes túl erős érzelmi szálakat fűznünk, ugyanis a Song of Horror játékmenetének egyik alapja a végleges halál: ha egyik karakterünk elhalálozik, nincs mentésvisszatöltés, egyszerűen egy másik szereplővel is kiérkezhetünk a helyszínre, aki felveheti elődje felszereléseit, és folytathatja munkáját – ha viszont minden karakterünket elveszítettük, az aktuális fejezetet elölről kell kezdenünk. A fejezetek folyamatosan, DLC-k formájában érkeznek, hasonlóan a Life is Strange-hez és a Hitmanhez. Ezek mind egy-egy nagyobb, kísérteties helyszínen játszódnak, és új karakterekkel, játékelemekkel bővítik a receptet, valamint lendítik előre a hátborzongató történetet.
A természetfeletti rejtély felderítése során egyetlen ellenfelünk van: a Jelenlét nevű lovecrafti borzalom, ami egyben a Song of Horror egyik fénypontja. A Jelenlét ugyanis egy szadista MI, ami a játékos stílusához alkalmazkodik, és dinamikusan szabadítja a nyakába a jump scare-eket, az Eternal Darknesst idéző bizarr hallucinációkat, és a konkrét, természetfeletti támadásokat, amelyek sikertelen visszaverése karakterünk halálával végződhet. A Jelenlétnek köszönhetően két végigjátszás sosem lesz egyforma, a lehetőségeit pedig folyamatosan igazítja a játékos stílusához, tempójához. Sokadjára sétálsz keresztül egy sötét szobán? Akkor itt az ideje, hogy váratlanul bekapcsoljon a rádió! Megörültél, hogy sikerült visszakapcsolnod a világítást, és látszik, hogy sokkal magabiztosabb tempóban mozogsz? A következő kameraváltás után váratlanul megjelenik a hátad mögött egy fekete árnyalak, és összetöri az egyik lámpát. Maguk a konkrét támadások pedig bármennyire egyszerűen kivédhetőek (például gombnyomogatással meg kell akadályoznunk, hogy a manifesztálódott Jelenlét betörje az egyik ajtót, vagy el kell rejtőznünk előle egy szekrényben, és ott szintén jól időzített gombnyomásokkal meg kell nyugtatnunk karakterünket), a hirtelenségük, a játék előrehaladtával bővülő változatosságuk, valamint az általuk jelentett fenyegetés garantáltan minden alkalommal egy kisebb szívrohammal ér fel, és elérik, hogy bármilyen jól is állunk, minden lépést megfontoljunk, minden még felfedezetlen szoba ajtajánál hallgatózzunk, hogy mi bujkálhat bent. Elég ugyanis egy kis elhamarkodottság, és egy karakterünk máris odaveszett. A játék híres horrorírók neveivel ellátott nehézségi szintjeit pedig a készítők kiválóan eltalálták. A legalacsonyabb M. R. Jamesen viszonylag könnyű dolgunk van, és a Jelenlét sem zaklat minket sokat, az alapértelmezett E. A. Poe-n már komoly kihívás és ijesztgetések elé nézhetünk, míg az H. P. Lovecraft szinten a Jelenlét vérbeli szadistává válik, akinek feltett szándéka a karakterek lemészárlása mellett egy kiadós szívroham előidézése is.
A kitűnő játékmenethez pedig fantasztikus látványvilág és hangulat párosul – talán a legjobb, amit ebben a stílusban a Resident Evil HD Remaster óta láthattunk: sötét folyosók, folyamatos félhomály, furcsa neszezések, baljós árnyak, horrorfilmeket idéző kameranézetek. A Song of Horror az, ahogy egy túlélőhorrornak működnie és kinéznie kellene, ha váll mögötti kamera és FPS-nézet helyett a műfaj megmarad a fix kameranézetes játékmenetnél. Mindösszesen két olyan hibája van, amit negatívumként tudnék felhozni. Az egyik a karakter irányítása. Ugyan különösebb problémám nem adódott vele (főleg, mivel a játék ajánlására szigorúan kontrollerrel játszottam), egyetlen mechanika előtt értetlenül álltam, mégpedig a karakterek manuális fejmozgásánál – karaktereink ugyanis ahelyett, hogy automatikusan az interakcióra alkalmas tárgyak és pályaelemek felé fordulnának, csak maguk elé merednek, és manuálisan kell a jobb analógkar segítségével arra fordítanunk a fejüket, amerre vizsgálódni szeretnénk. Ez pedig játékélmény szempontjából inkább frusztráló, mintsem érdekes elem. Illetve, bár személy szerint kedvelem a logikai fejtörőket, úgy éreztem, mintha egy-két alkalommal a készítők kissé túlzottan is homályossá tették volna a feladványok helyes megoldását, a teendők sorrendjét.
Ám ez szinte csak kis apró, elhanyagolható semmiség a nagybetűs tény mellett, hogy a Song of Horror egy remekmű, kötelező minden horrorrajongó számára (különös tekintettel azoknak, akik még az Alone in the Darkon és a régi Resiken nőttek fel), az év egyik legnagyobb meglepetése, és számomra túlzások nélkül az egyik legjobb játéka. Csak ajánlani tudom, hogy minél hamarabb szerezzétek be és essetek neki az eddigi két epizódnak (a többi három decemberben, januárban és márciusban jön majd).
