Gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy bejött a Netflix Narcos sorozata, és a trendeket nézve az X-COM se nekem tetszik egyedül. Az pedig különösen jó érzés számomra, hogy az utóbbi időben egyre több játékot lehet azzal leírni, hogy „X-COM, csak drogkereskedős/kémes/maffiás...”. Annak idején, az első X-COM játékon is azt éreztem, hogy mennyire jó ez a játékmechanika, csak kár, hogy ufós (hát igen, pont ez a félig horror sztori annyira nem jött be). És arra gondoltam, mennyire jó lenne ugyanezzel egy második világháborús vagy más, (legalábbis számomra) érdekesebb témájú játék. Volt is pár népszerűtlen próbálkozás, de azok mind elhaltak. Aztán az XCOM újjászületésével a mechanika is új életre kelt, aminek nagyon örülök. Ezt követően érkezett meg például a Phantom Doctrine, de John Romero új játéka, az Empire of Sin is hasonló lesz.
Így aztán nagyon megörültem, amikor a semmiből feltűnt a Narcos: Rise of the Cartels, amely a Netflix sorozatát pakolta bele az XCOM-ba. Legalábbis elsőre így tűnt – a videók és a screenshotok is ezt mutatták. Ehhez képest, bár a program körökre osztott, izometrikus taktikai játék, valójában kevesebb (vagy legalábbis másfajta) taktikázást igényel. A Narcosban nem feltétlenül lépünk egységeinkkel. Egyszer mi vagyunk soron, aztán az ellenfél, de lehetséges, hogy végig ugyanazzal az egy emberrel lépkedünk. Emiatt kicsit olyan, mint a sakk. Nem tudjuk benne kihasználni csapatunkat. Nem tudunk tűzerőt összpontosítani. Egyet ő lő, aztán egyet én. Ugyanannyit sebzünk. És egyszer csak valaki meghal. Persze ennél lehet azért ügyesebben taktikázni, de igazából nem számít, hogy mennyire jól helyezed el az embereid, nem tudnak egymásnak segíteni.
A lassú, körökre osztott játékmenetből néha átdob a játék TPS (nézd a hátam) akcióba, és ilyenkor az egérrel célozva kell eltalálnunk az ellenségeket – ez igencsak tetszett a játékban. Az is jó, hogy a kapott tapasztalati pontokat és pénzt az egész csapat kapja, így két küldetés között mi oszthatjuk el, hogy kit erősítünk új tulajdonságokkal, illetve milyen új csapattagot veszünk be. Viszont felszerelést nem választhatunk, nincs pepecselés az embereink cuccaival. Akit amilyen fegyverrel megveszünk, azt használja végig. De igazából sajnos nincs is nagy jelentősége a felszerelésnek: egy pólós sicario ugyanannyira sérül egy lövéstől, mint a Search Bloc golyóállóba öltöztetett kommandósa. A taktikai különbségek másban (például speciális képességekben) jelentkeznek.
A Narcosban két kampány van: az első a DEA, azaz az amerikai Kábítószerellenes Iroda oldalán (kötelező ezzel kezdeni), a másik pedig természetesen a Medellin kartell oldalán. Sajnos Escobárral nem lehetünk: ő maga csak a küldetéseket adja, míg a DEA misszióit az amerikai nagykövetasszony. Elég jó kis hangulati elem, hogy ezek az emberek mind a filmsorozat színészeiről kapták kinézetüket. (Kicsit azért visszavesz, hogy a hangjukat azonban nem.) A játékot ezen kívül tarkítják még filmjelenetek a Netflix sorozatból, vagy olyan animációk, amelyek képkockára megegyeznek az eredetivel. Elsőre furcsa volt, hogy néha a színészeket, néha rajzolt változatukat látjuk az átvezetőkben, de ez egyáltalán nem gagyin, hanem egy jól kitalált koncepció mentén lett összerakva.
Hadd összegezzem a játékot Escobar után szabadon: azért az összélmény nekem végül inkább plomo (ólom) lett, mintsem plata (ezüst). Kicsit máshogy sikerült a játék szívét kitevő taktikai rész, mint amire vártam. És mivel nem sikerült átállnom arra a gondolkodásra, amit ez igényel, ezért nehéznek és idegesítőnek találtam. A játék körítése nagyon jól visszaadja a filmsorozat hangulatát, de jobban bele kéne mélyednem és kiismernem a taktikai előnyöket és hátrányokat, hogy élvezni is tudjam. Remélem, ezzel nem vettel el egyik rajongó kedvét sem a játéktól, és hosszú téli estéken fognak véres utcai harcokat vívni a fülledt kolumbiai utcákon.
