A THQ Nordic a jelek szerint nem szeret sokáig ülni egy-egy ropogós licencen. Mintha csak pár hónapja teszteltem volna a Darksiders harmadik részét, máris itt a franchise legújabb felvonása, amely ugyan csak spinoff, és a játékstíluson is változtattak, twin-stick lövöldévé formázva a megszokott játékelemeket. Cserébe viszont végre reflektorfénybe helyezték a negyedik lovast, Strife-ot, és visszahozták a széria eredeti alkotóját, Joe Madureirát is.
A Darksiders Genesis cselekménye az első Darksiders előtt játszódik, amikor is Strife és War kénytelenek elmerülni a pokol bugyraiban, és ellátni egy kicsit Lucifer és szövetségesei baját, miután azok egyesített erejükkel megpróbálják felborítani a nefilimek leverése után épp csak helyreállt status quót. A szériában először vehetjük át az irányítást két lovas felett – ugyan a Genesist a készítők elsősorban kooperatív játékmenetre hegyezték ki, ha esetleg nincs másik kontroller, sem a játékot birtokló ismerősünk a Steam barátlistánkon, egy gombnyomással váltogathatunk Strife és War között, amire időről időre szükség is lesz, ugyanis a két lovas néha csak egyedi képességeikkel képes áthidalni bizonyos akadályokat vagy pályarészeket, ráadásul egyes összecsapások alkalmával is változó, hogy melyikük mennyire hatékony.
Strife a leggyorsabb és legmozgékonyabb a lovasok közül, ám emiatt igen sérülékeny is, a harc során pedig elsősorban hűséges lőfegyvereire támaszkodik, amelyekhez a játék során különböző típusú, váltogatható municíókat is begyűjthet. War vele szemben lassabb, inkább közelharcban remekel, ám emiatt szívósabb is, ráadásul számos, az első Darksidersből ismerős képességét elsüthetjük vele. A karaktereket két lehetséges módon fejleszthethetjük. Egyrészt képesek szintet lépni, illetve a korábbi részekből már ismerős amulettöredékekkel növelni az életerejük és különleges képességekre fordítható haragjuk maximális mennyiségét. Másrészt a leölt ellenfelek és főellenfelek lelkét beépíthetjük egy közös skillfába, amelyen képesek különböző aktív vagy passzív bónuszokhoz juttatni mindkét lovasunkat – mint például életerő-regeneráció vagy a kitérő manőverek után kapunk valamennyi esélyt arra, hogy felgyulladjon mögöttünk a talaj, és sebződjenek az üldöző ellenek.
A játékot küldetésekre osztották, amelyeket a pokol különböző, ezúttal felülnézetből szemlélt méretes helyszínein teljesíthetjük, néhány opcionális feladattal egyetemben. Két ütközet között térünk vissza Vulgrim birodalmába, ahol tartalékaink feltöltése és felszereléseink fejlesztése (ezt, illetve online játékosok invitálását elvégezhetjük a pályákon elszórt obeliszkeknél is) mellett bármikor dönthetünk egy korábbi kaland újrajátszásáról is, amivel érdemes időről időre élni, ugyanis előfordulhat, hogy első nekifutáskor pont hiányzott még valamilyen képesség, tárgy, esetleg titkos ajtót nyitó kulcs, amelyek révén később busás jutalomhoz, vagy akár igen komoly felszerelésekhez is hozzájuthatunk. A jutalom reményében a pályák bebarangolását sosem éreztem unalmasnak vagy monotonnak, mindig próbáltam résen lenni, hogy a térkép szerint hol hagyhattam életben egy ellenfelet, vagy feledkezhettem meg valamilyen felvehető tárgyról, az pedig csak hab a tortán, hogy a designerek minden helyszínt egyedi, hangulatos darabbá kerekítettek. A twin-stick jelleg ellenére pedig a játék még csak véletlenül sem vált agyatlan lövöldévé vagy mezei Diablo-klónná – a Darksiders széria számos klasszikus eleme visszaköszön, még az egyszerűbb platformozós és ügyességi részek is, amelyek ráadásul egyes alkalmakkor – mint például a pokol műhelyében a forró magma előli menekülés során – nagyon intenzív és epikus pillanatokat is eredményeztek.
Ami azonban még ennél is fontosabb, hogy a klasszikus Darksiders hangulat, amit sokan hiányoltak a harmadik részből, Madureirának köszönhetően teljes fényében visszatért. Hiába nem lépteti előrébb az első rész óta megakadt történetet, hiába örültem volna jobban annak, ha Strife előbb kap egy teljesértékű főszerepet a Darksiders 4-ben, végső soron a két főhős közötti – gyakran megmosolyogtató – dinamika és a párbeszédek mind-mind kiválóan működnek, a hangulat és az atmoszféra pedig telitalálat. Egyedi negatívumként talán a kameraállást tudom felhozni, hiába látszik ugyanis lovasunk akkor is, ha tereptárgyak mögé kerül, az ellenfelek vagy a felvehető loot sajnos nem.
A bejelentéskor tartottam tőle, hogy a Darksiders Genesis esetleg egy olcsó rókabőr vagy Diablo-koppintás lesz, ehelyett minden elemében kiváló darabja a sorozatnak, és csak továbberősíti a tényt, hogy bár kár azért az irányért, amerre a széria a THQ eredeti költségvetése mellett folytatódhatott volna, a THQ Nordic és az ex-Vigil Games fejlesztők kezében nagyon is jó helyen van a licenc. Kíváncsian várom, mi fog következni.
