Gerard Way nevét sokan ismerhetik a My Chemical Romance frontembereként, azt az apró tényt viszont kevesen kapcsolták össze vele, hogy ő a szerzője az Eisner-díjas, a tavalyi nagysikerű Netflix-adaptációt követően a szuperhős-dekonstrukciós filmek és sorozatok Watchmen szintű hivatkozási alapjává avanzsált Az Esernyő Akadémiának is. Pedig azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, a képregényírói munkássága legalább akkora figyelmet és felhajtást érdemelne, mint énekesi és dalszövegírói vénája, a The Umbrella Academy ugyanis üde (vagy inkább borongós és elvont) színfolt a szuperhősképregények világában, számtalan egyedi, érdekes, bravúrosan megvalósított ötlettel.
A XX. század derekán korábban a várandósság semmiféle nyomát nem mutató nők adnak életet ugyanabban a pillanatban 47 különleges képességekkel megáldott csecsemőnek. Sir Reginald Hargreeves, a Monokli néven ismert világhírű tudós és kalandor megpróbál minél többet megszerezni a gyermekek közül – végül hét lurkóra tesz szert, akiket szuperhőssé képez, és megalakítja belőlük a Marvel képregények X-Menjére hajazó Esernyő Akadémiát, amelynek segítségével számtalan alkalommal mentik meg a világot földönkívüliektől, őrült tudósoktól, élőhalott lángelméktől. Majd telnek az évek, a csapat feloszlik, az érzelmileg elhanyagolt, emberfeletti képességeket birtokló gyerekek pedig lelkileg sérült, megtört felnőttekké válnak, akik Sir Reginald halálhírére visszatérnek az egykori akadémiára. Összejövetelük azonban lavinaszerű eseménysort indít be, kezdve évekkel korábban eltűnt testvérük, az idő- és térbeli ugrásokra képes Ötös visszatérésétől egy apokaliptikus szekta felbukkanásáig, akik az egykori szuperhőscsapat helyett az Akadémia hetedik tagjára, a képességek nélkül, közönségesnek született Vanyára próbálják rátenni a kezüket.
Way és a rajzoló Gabriel Bá munkájáról nemcsak a színtiszta kreativitás és a szuperhősök iránti rajongás virít, hanem hatalmas adag cinizmus és irónia is. Az Esernyő Akadémia kötetei és spinoff történetei (magyarul eddig kettő jelent meg, a harmadik csak tavaly fejeződött be Amerikában) valósággal lubickolnak a klasszikus szuperhősképregények szürreális, elvontabb elemeiben, már-már a pattanásig és a komolytalanság határáig feszítve a húrt, majd ugranak át a mérce túloldalára, és fordítják borongós, sötét, kiábrándító, elkeserítő helyzetekbe a történetet. A szuperhősködésnek ára van, és míg a mainstream képregényekben ez csak időről időre bukkan fel hol rövidebb, hol hosszabb történetek erejéig (mint amikor Pókember nem sokkal karrierje kezdetét követően elhatározta, hogy nem bírja a kettős élettel járó szenvedést, és szögre akasztja a pókruhát), addig az Esernyő Akadémia különleges diákjai a saját bőrükön érzik minden nap a kaotikus, gyakorlatilag nemlétező gyerekkor, a számtalan halálközeli élmény eredményét.
A helyzetek, amelyekbe főhőseink kerülnek a lehető legszürreálisabb és legvalótlanabb kategóriába tartoznak – életre kelt Eiffel-torony, vietnámi háború megállításához feltámasztott ősi múmia, vámpírrá vált vietkongok –, a reakciók, a következmények azonban fájdalmasan emberiek. Bá rajzai is kiválóan tükrözik ezt a kettős hozzállást: az oldalak felépítése, a képkockák strukturálása egyfajta átmenetet képez a klasszikus és modern szuperhőssztorik között, ám bármennyire őrült is egy szituáció, többnyire megmarad a komor, fakó színeknél, sötét tónusú néha már-már horrorképregényeket idéző karakterábrázolásnál.
Way az inspirációi megnevezésekor gyakran említi a metaképregényeiről és általában elvontabb, egyszerre modern és retro, véresen komoly és szinte gyerekesen elvont ötleteiről híres Grant Morrisont, és bár addig a metaszintig és sokdimenziós elvontságig a története nem hatol, tény, hogy az elborult ötletek ujjgyakorlatszintű halmozása, a valós és teljesen kifacsart motívumok vegyítése helyenként akár a mester tollából is születhetett volna. Az Esernyő Akadémia egy fantasztikus képregény, üde színfolt a hazai palettán, a beszerzését ajánlom mindenkinek, aki szeretné egy kicsit más színben látni a megszokott szuperhősös koncepciókat, és remélem, a Vadvirágok csapatától minél hamarabb, hasonló minőségben láthatjuk majd a tavaly megjelent harmadik szériát is.
Végül pedig röviden a sorozatról:
A Netflix sorozata a képregény első két kötetéből építkezik, és bár egyes elemeiben pontosan követi az alapművet, meglehetősen sok ponton tér is el tőle. Alapvetően kilúgozta a képregény elvontabb elemeit, mint az öntudatra ébredt, beszélő aranyhalat és a gyilkos hajlamú Lincoln-emlékművet, helyettük pedig sokkal nagyobb hangsúlyt helyezett a karakterábrázolásra, az egyes szereplők pszichés állapotára és személyes démonaikra, egy gyakran még a képregénynél is betegebb és borongósabb hangulatot előidézve. Ennek fényében csak ajánlani tudom – bár örültem volna, ha bizonyos pontjain kicsit bevállalósabb, és meri átemelni az őrültebb elemeket is (bár ki tudja, azzal talán élnek a közelgő második évadban). Egy nagyon erős karakterközpontú széria, néhány bravúrosan eltalált jelenettel.
