
Bár akkor már elég komoly képregényes háttértudással is rendelkeztem, a Ha/Ver esetén én is egyike voltam azoknak, akik a karakterrel előbb Matthew Vaughn zseniális filmadaptációjából ismerhették meg – és mint ilyet, teljesen váratlanul ért az a szintű brutalitás és kőkemény, hol naturalista, hol parodisztikusan eltúlzott mészárlás, amit Mark Millar és John Romita Jr. művelt a szuperhősműfajjal eredeti képregényében.
Ugyanis nézzünk szembe a szomorú – és mostanra döglött lóként a legkülönbözőbb nevesebb írók által összeütlegelt – ténnyel: a szuperhősök és szupergonoszok a valóságban katasztrofálisan működnének, a Ha/Ver sorozat pedig több főszereplőn keresztül járja körbe a számtalan konkrét példát és okot, miért is lenne ez így, nem mellesleg olyan mértékű kínos jelenettel, lúzerkedéssel, és a klasszikus karakterfejlődés, a kulcsfontosságú motívumok, mint a nagy leszámolás és a happy end minden elemének végletekig lebontásával és kicsavarásával, amit egy nap akár taníthatnának is. Az első kötet nyitóoldalai, amelyeket Vaughn filmje hiánytalanul átvett a filmadaptációban, tökéletesen szemléltetik, mire is kell készülni: egy jelmezes szuperhősjelölt leugrik egy épület tetejéről, azonban látványos repülés helyett szilánkokra töri magát egy lent parkoló autó tetején. Az üzenet egyértelmű: öveket becsatolni, itt kőkemény illuziórombolások és pofáresések következnek.

Ezután ismerkedhetünk meg főhősünkkel, Dave Lizewskivel, aki gyakorlatilag a szerző, Mark Millar (és egyúttal minden geek) legrosszabb emlékeinek felerősített megtestesülése: duzzad az önbizalomtól és az nagyszabású, világmegváltó tervektől, ám zéró fizikai erőnléttel rendelkezik, a szociális ranglétra alján kullog, beilleszkedési és csajozási kísérletei pedig inkább bizonyulnak ijesztőnek és furcsának a várt hatás helyett. Egy nap Dave-nek zseniális(nak hitt) ötlete támad: szuperhőssé válik, hogy pozitív változást idézhessen elő a világban, ráadásul, mivel semmiféle ereje vagy képessége nincs, a képregények filozófiájához híven minden bizonnyal felelősséget sem kell vállalnia a tetteiért. Első akciója ennek fényében totális katasztrófának bizonyul, hónapokon át gyógyuló sérülésekkel. Dave azonban nem adja fel, és szerencsétlenkedései hamarosan legendává teszik, számtalan különböző amatőr szuperhőst inspirálva – valamint két professzionális anithőst, Kis Dögöt és Vérprofit is, akik inkább a Megtorlóból és társaiból inspirálódtak, mintsem a klasszikus képregényekből, és tömegmészárlásnak beillő akcióikkal hamarosan magukra szabadítják a szervezett bűnözés legkomolyabb játékosait.

Bár ez többé-kevésbé egybevág Vaughn filmadaptációjával is, a legfőbb különbség a film és a képregény között, hogy utóbbi egy pillanatra sem engedi el a kőkemény, túltolt iróniát, és az alapgondolatot, hogy egy kosztümös hős a valóságban vagy nevetségesnek bizonyulna, vagy nemes egyszerűséggel komplett elmebetegnek. Ha/Ver és Kis Dög gyakorlatilag ennek a két végletét testesítik meg: míg előbbi az ékes bizonyíték, mi történne, ha egy gyenge fizikummal és minimális szociális érzékkel, ám végtelen önbizalommal és optimizmussal megáldott geek öltene magára egyik pillanatról a másikra maskarát, addig utóbbi a szadista, emberfeletti képességekkel rendelkező önbíráskodó, akire azonban a szuperhős mellett legalább annyira (sőt talán még inkább) illeszkedne a szociopata tömeggyilkos kifejezés.

Ez a különbség a fókusza a második kötetnek, amelynek lila borítója alatt valójában Kis Dög saját, 2012-2013 közt megjelent (a magyarul harmadik sorszám alá került Kick-Ass 2 után) limitált szériája, amely Mindy szemszögéből mutatja be a trilógia első és második részét összekötő eseményeket, valamint saját karakterfejlődését, ahogy az első kötet eseményei után megpróbál beilleszkedni, és normális, hétköznapi életet vezetni vérszomjas szuperhős-alteregója mellett, aminek esélyei rohamosan csökkennek mind az iskolai zaklatás, mind egy nevelőapját félresöpörni készülő, a komplett rendőrséget zsebében tartó maffiózó miatt.

A Ha/Ver mindkét kötete tömény iróniában és zseniális ötletekben lubickoló mestermű, igazi éllovas alkotógárdától, akik minden tekintetben a maximumot hozták ki magukból és a koncepcióban rejlő lehetőségekből. Ha esetleg szeretted a filmeket, vagy csak kíváncsi vagy egy bődületesen elborult, percig sem finomkodó műfajdekonstrukcióra, amely alapjaiban szedi szét a hős és a képregény mítoszát, miközben végig humoros, beteg és szórakoztató marad. A Fumax pedig a tőlük megszokott kiváló minőségben adta ki a két kötetet – bár talán a Ha/Ver az első olyan tőlük kapott kiadvány, amelynek egyes, szlengben gazdag szövegei feladták a leckét a fordítónak, és egy-egy fordulat kicsit furcsán hat magyarul. Ez azonban kicsit sem von le a kötetek értékéből, a széria következő kettő (a rajongók által jóval felemásabbra értékelt) felvonásról pedig hamarosan bővebben is olvashattok.