A magyar képregénypiac fejlődése egészen félelmetes méreteket öltött az utóbbi egy év során, amelynek eredményeképp felbukkannak olyan kötetek is, amelyek ugyan külföldön kifejezetten pozitív értékeléseket kaptak, nem jelentek meg még elég régen ahhoz, hogy elérjék azt a kultikus státuszt, mint például a korai Vertigo művek, de nem is készül/készült belőlük sorozat- vagy filmadaptáció. A Tokyo Ghost is ezek közé tartozik: a 2015-ben az Image Comics égisze alatt megjelent, elborult sci-fi Rick Remender (Orgyilkos Osztály) és a Sean Murphy–Matt Hollingsworth alkotópáros (Batman: Fehér Lovag) együttműködéséből született, és túlzások nélkül egyike azoknak a történeteknek, amelyeket akkor is érdemes elolvasnotok, ha esetleg a képregény médiumáért úgy általánosságban nem rajongtok különösebben.
A Tokyo Ghost központi témája ugyanis egy hatalmas társadalomtudományi „mi lenne, ha?” Mi lenne, ha a mostani, információ- és ingertúltengés veszélyével fenyegető online kultúra, az okoseszközök integrációja, a közösségi média folyamatos jelenléte és a fogyasztói társadalom FOMO jelensége addig a pontig fajulna, hogy társadalmunk cirka hatvan év múlva egy élhetetlenség határáig lepusztult, mérgező sárgolyón tengődik, gyakorlatilag zombikként, a nanotechnológia révén közvetlenül agyukba kötött folyamatos streamektől? Mi lenne, ha az együttérzés, a felelősségérzet és a morális felelősségtudat, mint olyan egyformán eltűnnének, és az ingerküszöböt megugrani, bármilyen érdemi reakciót kiváltani csak az erőszak és a szex féktelen túlkapásai képesek?
Ebben a rémálomittas jövőben él két főhősünk, Debbie és Teddy, akik a bolygót irányító Flak médiamegavállalat alkalmazottai. Debbie egyike a bolygó utolsó beültetések nélküli embereinek, míg Teddy traumatikus gyermekkorát követően beállt a Flak rendfenntartó erői közé. Ennek velejárója, hogy testét nanorobotokkal és szteroidokkal pumpálták tele. Egy eleven, közel elpusztíthatatlan tankká vált, akinek teste szinte automatikusan cselekszik, miközben agyát folyamatos mém, pornó, pankrátor és egyéb streamek blokkolják addig a pontig, hogy a környezetéből egyedül Debbie-t képes néha érzékelni, őt is egyre ritkábban. Igazságszolgáltatása és a rendszer ellenségeivel való leszámolás módja mellesleg általában tőből kiszakított karokkal, eleven hamvasztással indul, amelyek révén Led Dent néven a bolygó egyik legnépszerűbb és legnézettebb védelmezője, kvázi szuperhőse egyben. Egy különösen veszélyes küldetés után hőseink azt a feladatot kapják, hogy szivárogjanak be Tokyóba, ahol egy rejtélyes hadúr EMP-mező alá vonta az egész várost, és még érintetlen, természetes erőforrásokat halmozott fel, majd végezzenek az ellenállással és készítsék elő a terepet a Flak gyarmatosításához. Debbie azonban feladatukat a menekülés lehetőségének tekinti, hogy Tokyóban megszabadíthassa társát a nanobeültetésektől, és új életet kezdhessenek.
Remender története tébolyult, adrenalinnal fűtött merülés az elképzelhető lehetséges jövők egyik legrosszabb, és sajnos jelenlegi tényállás szerint valószínű változatában, amelyben az ember nemhogy együtt fejlődik a technológiával, hanem végérvényesen alulmarad, és elbutult, céltalan fogyasztóként tengeti nyomorúságos létezését. A fináléra ugyan a fő konfliktus talán egy kissé túlságosan is egyoldalú jelleget vesz fel a természet bosszúszomjas szelleme kontra az adrenalinfüggő, amorális fogyasztói társadalom egyedura harccal, ám az addig vezető út, a rengeteg elejtett gondolat, aprólékosan kidolgozott történetrészek tagadhatatlan mesterművé emelik a Tokyo Ghostot. Az itt-ott hol nyíltabban, hol burkoltabban megnyilvánuló inspirációkat Dredd bírótól Jodorowsky Incal-ciklusán át japán szamurájfilmekig és elborultabb animékig oldalakon keresztül lehetne sorolni, és még ha az erőszak, a szex ábrázolása egy ponton túl már-már kissé öncélúnak is tűnhet (erősen tizennyolc karikás a kötet, a legkülönbözőbb, néha kimondottan gyomorforgató aktusok is nyíltan ábrázolásra kerülnek), összességében még ez is csak hozzátett számomra a történet horderejéhez, Debbie és Teddy reménytelen kálváriájához. Murphy és Hollingworth pedig, ugyan több évvel a Fehér Lovag előtt dolgoztak a képregényen, hasonlóan gyönyörű színvonalú munkát végeztek, zseniális, apró részletektől hemzsegő, a legkülönbözőbb műfaji hatások előtt tisztelegve, ám azokat zaklatott, erősebb vonalakkal, sötétebb tónusú színekkel ábrázolva.
A Tokyo Ghost az idei év egyik legerősebb képregényes megjelenése, amelyet mindenképp csak ajánlani tudok, ha nyitottak vagytok a komolyabb, véresebb, kortárs problémákat végletekig eltúlzott alternatív jövőképekben fejtegető fantasztikus történetekre. A Fumax kiadása pedig természetesen a megszokott minőségben, az eredeti borítókkal, és karaktervázlatokkal megpakolva érkezett – bízom benne, hogy a jövőben még érkeznek tőlük hasonló kiadványok, túloznék ugyanis, ha azt állítanám, hogy valaha számítottam volna a Tokyo Ghost magyar megjelenésére, ugyanakkor a meglepetésem minden elemében pozitív.
