Az It Takes Two érkezését már nagyon vártam, de nem feltétlenül azért, amiért gondolnátok. Természetesen magára játékra is kíváncsi voltam, de arra még inkább, hogy miképp sikerül megugrania a Hazelightnak a saját maguk által magasra állított lécet. A svédek még 2013-ban alapozták meg sikereiket, amikor a Brothers: A Tale of Two Sons megjelent, pedig akkor még a cég nem is létezett. Azt a játékot ugyanis még a Starbreeze Studios kötelékein belül alkották meg, ezután jött az új stúdió alapítása, no meg az EA Originals hathatós segítsége a második címnél. Az A Way Out már sokkal bátrabban épített a cég mára védjegyévé avanzsált co-op műfajra. Amíg a Brothers ugyanis inkább egy single player játék volt, és a kooperatív jelleget a két kezünk tevékenységének szinkronizálása jelentette, az utóbbit már csakis két játékos részvételével lehetett játszani.
Zenekaroknál is vízválasztó szokott lenni a bűvös harmadik album, ahogy filmsorozatoknál is a harmadik rész. Sikerül-e megújulni, új ötleteket behozni hasonlóan magas színvonalon, vagy csak egyáltalán hozni azt a szintet, mint korábban? Ezek a kérdések szoktak felmerülni, és ugyanez a helyzet itt is. Az előjelek kedvezőnek mutatkoztak, hiszen az Eletronic Arts kellő figyelmet fordított a projektre, és a látszat azt mutatja, hogy több pénzt is pumpáltak a fejlesztőknek a munkára. Mégis, amikor tavaly bemutatták az It Takes Twot az EA Play alkalmából, azon kevesek közé tartoztam, akik kicsit húzták a szájukat. Nem igazán tetszett ugyanis a körítés. A helyzet mostanára sem változott meg gyökeresen, de egy platina trófeával és rengeteg élménnyel gazdagabban már kényelmesebben el tudom mesélni, hogy mindez miért nem is olyan nagy baj.
A játék a hétköznapi életből egy (sajnos) igen jól ismert szituációval indít: két munkában kiégett szülő veszekszik a családi ház előtt. Sajnos a beszélgetésnek a 8-10 éves forma gyermekük, Rose is fültanúja lesz, így a kislányt már meg sem igazán lepi, amikor a családi vacsoránál az ősök közlik vele, hogy válni készülnek. Nem éppen szívderítő kezdés, és olyan reálisnak hat, hogy már szinte zavaró (ha TV műsorról volna szó, akkor lehet 10-ből 8-an el is kapcsolnának). A fő probléma azonban nem ez a felütéssel, hanem az, hogy leginkább az érdektelen a jelző, amivel illetni tudom. A konfliktus szükséges a történet beindításához, át kell adni bizonyos érzelmeket, de pont az a gond, hogy ez nem megy. Nem igazán sikerült ezeket a kezdőkaraktereket szimpatikusra gyúrni, nem igazán tudunk együttérzően akár egyik, akár másik oldalra állni a vitában, de még a gyermek sem ébreszt bennünk empátiát.
Sokkal érdekesebb azonban, ami ezután történik, ugyanis a marakodó felnőttek varázsütésre átváltoznak Rose két kedvenc babájává, és egészen addig nem szabadulhatnak eme átokból, amíg nem rendezik vitájukat. Mindezt megfejelve megjelenik Dr. Hakim, a szerelem nagykönyve is, aki különös stílusával szép lassan elkezdi rávezetni a feleket, hogy létezik más út is, mint amit már elterveztek.
Éles stílusváltást követően tehát gyakorlatilag egy Pixar moziba csöppenünk és ez abszolút nem túlzás. A grafika és a látvány abszolút pazar, tényleg mintha egy animációs filmet látnánk, azzal a különbséggel, hogy itt még interakcióra is van lehetőségünk. No és itt jön a játék igazi ereje, ugyanis a fő erősség a játékmenet. Félreértés ne essék: az It Takes Two nem találja fel a spanyolviaszt, nem alkot egyedit. Szinte minden komponenst láttunk már máshol, amivel találkozni fogunk. Az egyediség abban rejlik, hogy számtalan mechanika van a játékba zsúfolva, éppen ezért olyan fokú változatosságot nyújt, hogy szinte lehetetlenség ráunni. Mindig mást kell csinálni ugyanis, és teljesen ránk van bízva, hogy hol mennyit időzünk. Csak minijátékból 25 féle akad (ez a kompetitív játékosokat fogja jó pár percre lekötni, „csak még egy visszavágó” alapon), ezeket azonban nem is kötelező megcsinálni. Nem úgy, mint a sztorialapú feladatokat, amelyekből legalább ennyi akad, ha nem több, és tényleg mindegyik más és más.
Ugyanez a sokrétűség mondható el az egyes helyszínekre. A játék ugyan egy lokáción belül játszódik, a házaspár otthonában, mivel azonban a „Drágám, a kölykök összementek” című film módjára itt is összezsugorodtak a szereplők, hirtelen kitágulnak a lehetőségek. Akad vad dzsungel, hómező, világűr, víz alatti világ, de persze elidőzhetünk a lakhelyünk tárgyai közt, vagy olyan képzeletbeli settingeken, mint egy diszkóklub vagy egy pszichedelikus álom. Ellenfeleink is sokrétűek, és sosem tudhatjuk, kiből lesz utána mégis jóbarát. Szerencsére magának a játéknak a felépítése sem szimmetrikus, így az egyes fejezetek sem egyforma hosszúak, és nem találkozunk kötelező érvényűen mindnek a végén egy boss harccal.
A feladatok többségében persze a co-op játékmenetből adódóan egymásra leszünk utalva. Erősen össze kell majd dolgoznunk, hogy sikeresen vegyük az akadályokat, ennek megfelelően karaktereink, Cody és May eltérő eszközöket, fegyvereket kapnak majd. Ezek is folyton cserélődnek, így a változatosság ezen a téren is a fejlesztők fő fegyvere volt. Eleinte még nyílként kilőhető szögeket és egy kalapácsot kapunk, később már képesek leszünk az idővel manipulálni és klónozni magunkat. Talán egyedül a képernyő függőleges elosztása lesz egy kicsit furcsa elsőre (ezen sajnos nem lehet állítani), de kis bemelegítés után abszolút megszokható.
A remek látvány és a csúcs játékmenet azonban önmagában még még mindig lehetne kevés, de szerencsére a hallás során szerzett élményeink is teljesen pozitívak lesznek. A szinkron remekül sikerült (egyedül azt nehéz elhinni, hogy ezen vidám babák mögött ugyanazok a besavanyodott felnőttek állnak, akiket a történet elején megismerünk), ahogy a párbeszédek is szellemesek és jól vannak megírva. De az effektek, az ambiens hangok és maga a zenei aláfestés is tökéletesen illik abba az egészbe, amelyet a játék képvisel.
Igazság szerint így utólag már értem Josef Faresnek (a játék rendezőjének) a könnyelmű ígéretét, miszerint ezer amerikai dollárt fizet annak, aki unatkozik majd a történet során. Az It Takes Two ugyanis valóban a nagybetűs móka és kacagás. A játék humora is a helyén van, még ha ugyanazt a stílust is képviseli, amely az Oscar akadémiát a búsba elküldő filmes korábbi munkái (közülük idehaza leginkább a Zsernyákok című „művet” ismerhetjük, de azt is eléggé szétszedték a kritikusok). Ebben a közegben viszont abszolút működik a dolog, talán a szakembernek valóban a videojátékok jelentik a siker útját. Egyedül a kerettörténet sutaságára tudok fújni még mindig, de nem akarom újra előszedni, mert könnyen lehet, hogy a kisebbséget képviselem. Saját környezetből is tapasztalat, hogy sokakat nem is feltétlenül érdekel a nagyobb ívű sztori, illetve a sok sallang, sokkal inkább a játékok gerince. Nekik nem is lesz csalódás, talán észre se veszik majd, ami engem zavart.
Az It Takes Two mindenképpen az idei év egyik eddigi fénypontja (a Little Nightmares II mellett). Bátran ajánlom, hogy vágjatok bele, akár barátnővel, akár haverral vagy gyermekkel, akivel csak szeretnétek. Arra azonban fel kell készülni, hogy a a végigjátszás során lehet, hogy mi is kicsit olyanokká válunk majd, mint Cody és May: akárkivel is vágunk neki a kalandnak, előbb-utóbb kicsúszik majd valami apróság a szánkon („Nem igaz, hogy nem tudsz felugrani oda, te szerencsételen!”, „Gyere már ide, erre kell menni, okoska!” stb.). De ez egyrészt mind a móka része, másrészt viszont még mindig van esélyünk éppen a főszereplőink példáján okulva tanulni a dologból, és több megértést tanúsítani társaink, barátaink felé. Mi mindenre jó lehet egy videojáték...
