Bevallom, dacára a vegyes fogadtatásnak, engem remekül elszórakoztatott az Iron Harvest. Bár multiban csak néhány kört játszottam (ahogy a cikkben is kifejtettem, ez a fajta klikkverseny engem kevésbé mozgat meg), az egyszemélyes kampánnyal jó pár órát eltöltöttem – kíváncsi voltam, hova vezet a történet, ezenfelül a küldetések is legalább az átlagos szintet megütötték, még ha a tizennyolcadik „a küldetés végén a semmiből előtörő ellentámadás” már némileg kiszámítható, horribile dictu unalmas volt.
A teszt végét akkor azzal zártam, hogy remélhetőleg lesz majd valami DLC, ami elhozza nekünk az Északi Királyságot és/vagy a Krími Kánságot. Ez ugyan nem következett be, helyette viszont – a DLC nevéből nem nehéz kitalálni – megkaptuk az USA helyi megfelelőjét, Usoniát, illetve némileg izgalmasabbb Arábiát is, mint jászható nemzeteket. A kapcsolódó kampány elvezet minket Alaszkába és – dobpergés – Arábiába, a tizenvalahány küldetés pedig ismét csak kellően giccses és csöpögős, de valahogy megint elfogott az érzés, hogy tudni akarom, mi lesz az egész vége, szóval a célját eléri. Van benne minden: fátyollal eltakart, romantikus sivatagi hercegnő (én szóltam), mindent kizsákmányoló vadkapitalista olajtársaságok, minden lében kanál újságíró, egy gondterhes apa-fia viszony, és akkor a szabadságért az idegenben hősies harcot vívó amerikai katonákról még nem is beszéltem. De ha ezeken átsiklik az ember, akkor azért annyira nem rossz a helyzet, a pályák szépen kidolgozottak, az események magukkal sodorják az embert, és nehezebb fokozaton kellő kihívást is nyújt.
Az amerikai egységek különösebben nem érdekesek, leszámítva, hogy Mason, a főhős, iszonyúan tápos (kicsit nerfelve is lett az augusztusi patchben). Az exoskeletonját le tudja vetni magáról, amely ezután átalakul egy igen erős önműködő gépágyúvá, amelyet bármikor vissza tud vezényelni saját magához. Pontosabban nem is közvetlenül magához, hanem egy viszonylag széles körben bárhová, így akár az ellenség mögé is. Mondanom sem kell, ez mekkora előnyt jelent. Az arábiai egységek ezzel szemben sokkal változatosabbak: tevén haladó gépágyúsok, rejtőzködő, karddal harcoló, Assassin’s Creed-rajongó hashashinok, és a már fent említett fátylas hercegnő, aki solymával ellenséges egységeket tud követni, és ha épp a saját feje felett köröz, jelentősen megnöveli a lőtávolságát.
A DLC másik újdonsága a dízelpunk légierő megjelenése a fronton. Sokféle egység, gyors, lassú, gépágyús vagy épp irányítatlan rakétákkal felszerelt – a választék kellemesen széles, időbe telik, míg az ember kitanulja őket. Sajnos néha kicsit nehézkessé válik az egységek kijelölése, ha a képernyő felét pár eltakarja pár légi kolosszus, de amúgy egészen jópofák, passzolnak a játékmenethez.
Iron Harvest teszt – A nyalka huszár esete a MechWarriorral
Az 1920+ univerzumban játszódik a King Art csapat RTS-e.
A Steamen továbbra is vegyes értékelésű a játék, nekem meg továbbra is tetszik az egész (leszámítva a multit), így csak azt tudom mondani, hogy akinek bejött az Iron Harvest, az mindenképp szerezze be az Operation Eagle DLC-t, akinek pedig nem, az nyugodtan lapozhat tovább – a kiegészítő nem változtatja meg senkinek a véleményét az alapjátékról.
