A Dontnod új trendet hozott a kalandjátékok műfajába. Míg a 2000-es évek első felét vagy épp háromnegyedét a Telltale Games kalandjátékai uralták, addig az ő eltűnésükkel most leginkább a Life is Strange franchise tekinthető a műfaj egyik legerősebb húzónevének. A Dontnod mellé az évek során csatlakozott a Deck Nine Games stúdió is, akik már bizonyították, hogy bánnak olyan ügyesen a sorozat világával, mint az eredeti alkotók. Most is az ő munkájuknak örülhetnek a rajongók, ugyanis a Life is Strange: True Colors is az ő műhelyükből került ki. Sokak szemében az előző játékuk, a Life is Strange: Before the Storm volt olyan jó vagy még talán jobb is, mint a sorozat első része (aminek történetesen az előzményeit mesélte el), sőt, a másodiknál szinte mindenki jobbnak tartotta. Fel tud-e nőni a True Colors ehhez a kihíváshoz?

Történetünk egy fiatal lány interjújával kezdődik, aki épp évek óta nem látott bátyjához készül látogatóba. A jelek szerint Alex, vagyis hősünk múltjában vannak bizonyos sötét foltok, amikről eleinte nem nagyon kapunk konkrét információkat, de azért apránként össze lehet tenni a képet a lány korábbi messenger-üzeneteiből és saját emlékeiből. Alex gyerekkorát nevelőszülőknél töltötte, elszakítva a bátyjától. Most viszont újra egymásra találhatnak, mivel Gabe egy coloradói kisvárosban Haven Springsben kezdett új életet a fiatalkorúak börtöne után. Itt az apró, de összetartó helyi közösség aktív és kedvelt tagjává vált, és most arra vár, hogy húga is odaköltözzön hozzá. Alex így is tesz, és pillanatok alatt ő is egy számára teljesen szokatlan, barátságos és meleg közegben találja magát. Hogy aztán persze kiderüljön, hogy nem mindenki az, akinek mutatja magát. A szokásos Life is Strange fordulatok...
Ugyanakkor a True Colors sokkal, de ezúttal tényleg sokkal kidolgozottabb mint bármely elődje. Ez nem csak a grafikára érvényes, bár nyilván a leginkább itt érhető tetten a fejlődés. A környezet valóban meseszép, az ember valósággal vágyakozik elutazni Haven Springsbe, hogy saját szemével csodálja meg a virágba borult utcákat, a háttérben magasodó hósipkás hegycsúcsokat és a jellegzetes homlokzatú épületeket a kis csordogáló patak partján. Kár, hogy Haven Springs a valóságban nem létezik. És kár, hogy valamiért a játék meglehetősen lassan tölti be, így csak a türelmesek fogják bejárni az utcáit, hogy olykor fura grafikai bakikkal is összefussanak. De nemcsak a játék világa lett élettel telibb és varázslatosabb, hanem a karakterek is. A teljes test- és arcmocapnek köszönhetően egyetlen korábbi Life is Strange epizódban sem kaptunk ennyire részletes animációkat és mimikát. De ez ezúttal nem csak technológiai erőfitogtatás, ugyanis a játék nagyon épít az érzelmekre és azok felismerésére. Ehhez pedig elengedhetetlen az élethű mimika.

Alexnek különleges képessége van ugyanis. Nincs ebben semmi meglepő, Life is Strange játékról van szó, itt mindig van valamelyik főszereplőnek valamilyen természetfeletti képessége. Az első részben Max kedve szerint tekergethette az idő kerekét és változtathatott a múlton. A második részben a főhős öccse, Daniel tudott tárgyakat mozgatni az akaratával. Most pedig itt van Alex, aki mindhármuk közül talán a legfurább és egyben legérdekesebb természetfeletti erőt kapta. Látja mások érzelmeit egyfajta aura formájában. Sőt, nemcsak látja, de hatni is képes rájuk. A játék négy alapvető érzést különböztet meg: harag, félelem, szomorúság és öröm. Ezeket más és más színű aurákkal ábrázolják, ilyenkor Alex képes az illető érzelmeiben olvasni. Ez hatalmas előny, hogy segíteni tudjon a körülötte élők gondjainak megoldásában. Ugyanakkor veszélyes is, ugyanis ezek az érzések hajlamosak hatni is rá, vagyis átragadhat rá a harag.
A Life is Strange: True Colors egy izgalmas, öt fejezetből álló történetbe csomagolva mutatja be egy tinilány önismereti útját. Mert azzal együtt, hogy mások érzelmeiben olvas, és utólag naplójában ezeket próbálja megfejteni, közben saját érzéseivel is ismerkedik, amiket egész egyedül (vagyis nevelőszülőknél) töltött gyerekkorában elfojtott magában attól rettegve, hogy kinyilvánításukkal sebezhetővé válik. Most viszont egy olyan közegbe kerül a bátyja otthonában, ahol apránként ő maga is kinyílhat.

Méltó folytatása lett a Life is Strange: True Colors a 2015 óta futó franchise-nak, sőt. Mondhatjuk rá azt is, hogy az eddigi legjobban összerakott epizód. Persze az újdonság varázsa itt már messze nincs annyira jelen, mint az első részben, mivel pontosan tudjuk, hogy mire számítsunk Alex képességétől. De így is egy nagyon magával ragadó történetet mesél el, amelynek a vége természetesen a mi döntéseink függvényében alakul. És mint ilyen, több végigjátszást is indokolttá tehet, ha valaki kíváncsi minden végkifejletre. A befejezések két fő csapásirányra bonthatók, ezeken belül vannak még kisebb eltérések bizonyos döntéseink jegyében. A Life is Strange játékok mindig is ügyesen játszadoztak az érzéseinkkel, de most egy picit visszaüthetjük a labdát és mi is játszadozhatunk az NPC-k érzéseivel. De a végeredmény ugyanaz marad: egy nagyszerű kalandjáték, amely képes órákra beszippantani az embert csupán a hangulatával.