Amióta világ a világ, az ember vadászik az állatokra. Sokáig ezt kifejezetten a túlélése érdekében tette, hiszen így juthatott csak húshoz. Ám, ahogy az ember megtanulta háziasítani az állatokat a húsukért, bundájukért vagy épp a tejükért, tojásukért, úgy vált egyre inkább kedvteléssé a vadászat. Ma már döntő többségében nem azért vadásznak az emberek, hogy élelemhez jussanak (bár a szarvaspörkölt az akkor is szarvaspörkölt...), hanem hobbiból. Jobb esetben azért, mert az erdőgazdálkodás, az ökoszisztéma egyensúlyának megőrzése érdekében szükség van bizonyos vadállomány ritkítására, esetleg bizonyos hibás vérvonalak megszakítására.
A vadászat a videojáték-fejlesztőket is megihleti olykor-olykor, voltak is egész hosszú sorozatok a témában. Ezekre a játékokra mindig jellemző volt, hogy bár első ránézésre egyszerű FPS-nek tűntek, valójában semmiben sem hasonlítanak a pörgős, „lőj le mindent, ami mozog” játékokra. Ezek türelemjátékok, ahol csendben és lassan kell becserkészni a célpontot, amit nagyon nem mindegy, hogy hol és hogyan lövünk meg. Ebbe a közegbe érkezett meg néhány hete a THQ Nordic gondozásában a Nine Rocks Games stúdió játéka, a Way of the Hunter.
A történet szerint karakterünk apja nemrég halt meg, ezért egy kicsit el akarunk vonulni a világ elől. Mi lehetne erre jobb hely, mint a bácsikánk régi vadászbirtoka, ahol gyerekkorunk egy részét is töltöttük? Meg is érkezünk az irigylésre méltóan hatalmas faházhoz és az azt körülvevő tényleg óriási birtokra. Itt derül ki, hogy gyerekkorunkban édesapánk finoman szólva is ellenezte a vadászatot, és kategorikusan megtiltotta a fivérének – a mi bácsikánknak –, hogy elvigyen minket vadászni. És mit tett ő? Elvitt minket vadászni! Visszatérve gyerekkorunk legemlékezetesebb eseményeinek helyszínére gyorsan úgy döntünk, hogy felelevenítjük az élményeket és újra vadászpuskát fogunk.
A játékmenet a klasszikus vadászszimulátoros elemekből építkezik. Elfogadunk egy megbízást, mondjuk egy étteremtől, amely szarvashúst rendel tőlünk. Beülünk a terepjárónkba (amelynek az irányítása nem épp a legerősebb eleme a játéknak), és kizötykölődünk vele a semmi közepére. Ott aztán elkezdjük keresgélni a környéken legelésző szarvasok nyomait, ha pedig megtaláltuk, kezdődhet a cserkészés. Fájdalmasan lassan kúszva-mászva közelítjük meg az állatokat, amelyeknek a lábnyomait csak a különleges vadászösztön bekapcsolásakor láthatjuk (ez csak akkor használható, ha állunk, szóval az egész játék során állandóan meg-megtorpanunk, hogy használni tudjuk...). Ilyenkor nemcsak a patanyomokat szúrhatjuk ki a talajon, de akár az állatok hangját is „láthatjuk”. Igen, elég fura, de ez van. Szóval megközelítjük az állatokat, már-már célzásra emeljük a puskát, amikor egyszer csak az egész csorda semmivé lesz. Jellemző sajnos a játékra ez a misztikus következetlenség, amikor egy kifejezetten óvatosan és rendkívül türelmesen becserkészett célpont egyszerűen eltűnik, mintha soha nem is létezett volna.
Ha viszont szerencsénk van és az ufók nem rabolják el az orrunk elől a prédánkat, akkor lelőhetjük. Nem mindegy azonban, hogy hol célozzuk meg, milyen szögben és hol csapódik be a lövedék. A játék az etikus vadászatra tanít, miszerint mindig törekednünk kell az állatok azonnali és gyors halálára, a lehető legcsekélyebb mértékű szenvedés mellett. Ugyanakkor mi is pénzből élünk, márpedig sok pénzt csak kevés roncsolást szenvedett állatokért lehet kapni. Minden elejtett vad ugyanis két sorsra juthat. Vagy eladjuk az egészet úgy, ahogy van, némi pénzmag reményében (fura mód ezt megtehetjük ott, ahol az állat elpusztult), vagy kipreparálhatjuk és kiállíthatjuk bácsikánk faházában. A trófeákat a falakra akaszthatjuk, de akár kis diorámákat is építhetünk köréjük.
A játék nagyon részletes elemzést ad arról, hogy mennyire lőttünk pontosan és hatékonyan. A Sniper Elite játékokhoz hasonló módon mutatja meg, hogy milyen irányban csapódott be a lövedék, és az állat mely szerveit érte a találat. Mennyire sérült az eladható hús, de még azt is, hogy miként változott a lövedék sebessége. Ha jól teljesítettünk, akkor elegendő pénz ütheti a markunkat, hogy abból további felszereléseket vagy jobb fegyvereket vásároljunk.
Különböző hangutánzó eszközöket vihetünk magunkkal a vadászatra, amelyek használatát eleinte érdemes gyakorolni, mert nem teljesen egyértelmű, hogy mit is kell velük csinálni. Puskából, ha nem is túl nagy, de azért bőséges kínálatból lehet válogatni. Vehetünk távcsövet és csalieledelt is, a puskán pedig lecserélhetjük a távcsövet is.
A Way of the Hunter nem lenne rossz játék még azzal együtt sem, amit korábban említettem. Ha valaki szemet tud hunyni afelett, hogy akár órákon át kutat egy bizonyos állat után, ami aztán vagy nyomtalanul felszívódik vagy nem, illetve afelett, hogy a gyorsutazás használatával is olykor hosszú perceken át kell még trappolnia a célig, akkor jól el lehetne vele szórakozni. Viszont ezt nagyban nehezíti az, hogy rengeteg a grafikai probléma. Nem mondom, hogy a játék csúnya, mert ez nem lenne igaz. Viszont az tény, hogy a framerate nagyon instabil, az állandó ingadozása pedig nagyban nehezíti a célzást, illetve úgy általában sokat ront az élvezeti értéken. Arról nem is beszélve, hogy rendszeresen az orrunk előtt cserélődnek a textúrák vagy tűnnek fel bokrok, sziklák, egyéb tereptárgyak. Ugyanez igaz a távolban magasodó hegyekre is, amelyek egyik pillanatban még ott vannak, a másikban nincsenek. Majd újra előkerülnek.
Ezek orvosolható hibák, lehet még frissítésekkel javítani a teljesítményt és csiszolni az optimalizáción. De úgy érzem, hogy ezzel együtt sem lesz a Way of the Hunter a vadászszimulátorok új királya. Aki mindenáron virtuális vadászatra adná a fejét vagy nagy rajongója a műfajnak, az persze adhat neki egy esélyt, mert tartalom van benne elég. De kicsit körülnézve a Steamen vagy más platformok online áruházában, biztosan talál más játékot is, amely talán kidolgozottabb ennél.
