A szláv mítoszvilág egyszerre színes és sötét birodalmába kalauzol el bennünket a Blacktail, a lengyel The Parasight stúdió első játéka. A több mint 25 fős csapat igencsak kitett magáért, nehezen tudnám indie produkciónak nevezni játékukat, ezért a Hellblade: Senua’s Sacrifice marketingjéből merítve hívjuk AA, tehát dupla „A” játéknak. Ez saját értelmezésemben itt azt jelenti, hogy mind a grafika, a hang és a játékmenet is kimagaslóan kidolgozott és látványos, mégis vannak apró részletek, amelyek csorbítják az összképet.
A szláv mesék mindig is közel álltak a szívemhez, egyszerre színes gyermeklelkű történeteikkel és vérfagyasztó fordulataikkal. Ez tökéletesen jellemzi Baba Yaga alakját, aki hol jószívű boszorkányként megsegíti az arra érdemes szegényeket, míg máskor borzasztó átkokkal keseríti meg az erdő rémeként a közelébe tévedőket. A Blacktail ezt a kettősséget boncolgatja történetében. Yagát, az alig 16 éves lányt faluja már születésénél megbélyegezte, és boszorkánynak kiáltották ki, arcát maszkkal takarja, és próbál a légynek sem ártani, míg a faluból el nem kezdenek tűnni a gyerekek. Ez a rémséges Baba boszorkány műve, így Yagát száműzik (logikus, nem?), akit húga bújtat el a vasvillás csőcselék elől. Yaga végül elszakad barátai mellől, és emlékezetét vesztíti.
Csupán egy íjjal és a fejében beszélő hanggal felfegyverkezve indulunk Yaga bőrébe bújva elveszett testvérünk nyomába. A történettel erősen összefügg a Blacktail moralitásrendszere. A döntéseinken múlik, hogy a boszorkány Yaga az erdő védelmezőjévé és emberek megsegítőjévé válik-e, vagy gonosz és kegyetlen szörnyeteggé. Mindkettőre meg lehet az oka, és a játék nem is tesz különbséget a két út között. Elfogadja a játékos döntését. Minden jócselekedet a fény felé, míg gonosz cselekedeteink a sötétség irányába mozdítja el moralitásunk mércéjét. Segítünk-e egy sündisznónak reggelihez jutnia vagy hajlandóak vagyunk-e madarakra vadászni, hogy tollukból nyílvesszőket készítsünk, vagy éppen szántszándékkal vesztébe küldünk-e másokat? De ennek a mércének nemcsak a történet előremenetében van része, hanem Yaga különböző varázslatokra és képességekre is szert tesz viselkedése által.
A Blacktail egy félig open world FPS játék, amely a felfedezésre és a narratívára van kihegyezve. Félig open world, mivel megannyi titokra bukkanhatunk, ami letérít a küldetések által megadott útról. Mellékküldetésekbe és apró, de érdekes interakciókba botolhatunk komikus karakterekkel. És persze kincsekbe, amelyekkel Yaga íját vagy mágikus kesztyűjét fejlesztheti. Valamint, hogy Yaga felszerelése teljes legyen, sokat kell majd az erdőben nyersanyagok után kutatnunk. Az íjászkodást és varázslást az előbb említett érdekes karakterek szüneteltetik. Mesebeli lények ezek, mint például óriási beszélő gombák, sírásó hernyók, gonosz hangyakirálynők vagy az erdő szellemei. Ugyanakkor szabadságunk korlátoltabb, a főszál történetének előrehaladásához kötöttek a bejárható területek.
A játék erőssége a története, az agyament karakterek és a felfedezés, ami mellett elkarcsul az aktuális harc. Már az elején sejtettem, hogy nehéz lesz csupán íjászkodásra és néhány varázslatra felhúzni egy teljes harcrendszert, ami 15-18 órán át leköti a játékost, és sajnos félelmem beigazolódott. Az összecsapások a játék feléig érdekesek és izgalmasok, de aztán kezdenek egyre inkább ellaposodni. Ezt azzal ellensúlyozza a játék, hogy Yaga íját nem csak harcra használja, hanem szó szerint mindenre. Puzzle-k megoldására, gyűjtögetésre, titkos csapdák hatástalanítására és így tovább. Ezen kívül bossokból sincs hiány, amelyek között akad egy-két érdekesebb is. Sokszor úgy éreztem, hogy maga a harc kispadra kerül minden más aspektusával szemben a Blacktailnek, ami akármilyen furán is hangzik, a játék előnyére válik.
Ráadásul amikor kezdene ellaposodni a játékmenet, kapunk valami igazán különleges szekciót, amikor is kilépünk a Blacktail szabályaiból, és egy teljesen új minigame-ben találjuk magunkat. Yaga amikor visszakapja egy elveszett emlékét, azt valamilyen minijátékkal teszi. Időt és teret manipulálunk, vagy éppen egy vizuálisan szürreális platformerbe csöppenünk.
De a dupla „A” jelzés még egy kis magyarázatra szorul. A játék grafikája vetekszik a legjobbakéval, színes, sziporkázó dinamikus állatvilágával. Egy igazi mesebeli erdőben érezhetjük magunkat, annak minden elemével együtt. A halk zene hozzátesz az éppen nyugodt vagy félelmetesen nyomasztó hangulathoz, a természet zajai-zörejei pedig életet lehelnek az amúgy is élethű világba. Madarak csiripelnek, méhek döngicsélnek, avar ropog Yaga lába alatt és az erdő szellemei susognak a fülébe. A szinkron is a legtöbb esetben top kategóriás, a kis rajzolt átvezetőkkel együtt. A Blacktail megjelenésében egyszerre realisztikus és mégis van benne egy természetfeletti szépség, ami csak egy mesebeli táj sajátja lehet.
Akkor hova tűnt a harmadik „A”? Mint már kiemeltem, a harcrendszer még a megszakítások és újítások ellenére is monotonná válik egy idő múlva. A mesebeli tájnak olykor előtűnik egy-egy hibás eleme, rosszul megvilágított objektumok vagy éppen a túlzásba vitt lens flare, ami bizonyos szögekből nézve képes kisütni az ember retináját. Ezeken kívül a program párszor crashelt a gépemen. Ritka, de zavaró.
A Blacktail elsősorban egy narratív játék, ami nem feltétlen csak a szöveget jelenti, hanem a világ felépítését, a rejtélyek felkutatását és a szláv mítoszvilág megismertetését is. Könnyed és izgalmas kikapcsolódás, amit a látványvilággal és a meseszerű karakterekkel együtt érnek el. A moralitásrendszerrel pedig saját szájízünk szerint alakíthatjuk Baba Yaga történetét. Rajtunk áll, hogy az erdő védelmezője vagy réme lesz-e.
