Nagyon szeretem a kalandjátékokat, és az utóbbi időben rengeteget is teszteltem. Választék volt bőven, lehet mondani, hogy az indie piac előretörésével újra reneszánszát éli a műfaj. Ennek azonban sok hozadéka van, de fogalmazzunk finoman: akadnak jobb és rosszabb próbálkozások is. Van, ahol a külcsín szorulna kis reszelésre, van, ahol a mondanivaló vagy a sztori erősen lyukacsos. Persze mindkettő fontos, de talán az utóbbi hatványozottan, és nem csak a kaland műfajban. Ritka az igazán jó történet, vagy amit nem lőttek már le ezerszer, éppen ezért üdvözítő amikor végre jön egy olyan, amire tátott szájjal néz az ember.

A Burnhouse Lane főszereplője Angie. Az ápolónő nem a legszebb napjait éli, ugyanis kiderült, hogy gyógyíthatatlan rákban szenved. Talán a túl sok cigaretta volt a kiváltó ok, ami viszont azért kapott ilyen eltúlzott mértéket, mert Angie nem sokkal ezelőtt veszítette el élete nagy szerelmét, aki szintén ugyanebben a betegségben szenvedett. Nagy terveik és közös céljaik voltak, de mindez már a múlté. Igen: tragédia a tragédiában. A lány el is határozza, hogy egy utolsó munkát vállal már csak, egy vidéki kúriában kell egy George nevű öregúrra felügyelnie – rövid helyettesítő meló, mert az állandó ápolónő balesetet szenvedett.
Gyötrelmessé azonban csak akkor válik igazán a helyzet, amikor a helyszínre megérkezik. George ugyan a maga szenilis módján kedves és szórakoztató, de a többiek a ház környékén egytől egyig fura szerzetek. Kétségkívül azonban a legkülönösebb Burnhouse Lane végtelen hosszúságú utcája, amely igazából valamiféle purgatórium – Angie-hez hasonlóan csupa olyan lélek lakja/jár oda, akik igazából élet és halál között lebegnek. A lány azonban találkozik egy különös lénnyel, aki azt ígéri, hogy ki tudja húzni a betegségből, ha öt küldetést végrehajt neki. A feladatok nem egyszerűek: undorító, pszichopata gyilkosokat kell felkutatni, és segédkezni abban, hogy elnyerjék méltó büntetésüket.

Olyan nagyon a játékmechanika nem tartogat újdonságokat, standard point-and-clicknek mondanám, klasszikus tárgyhasználattal, de azért jó pár platformerrész is bekerült, illetve helyenként akciózni is kell, mert lőfegyverek és közelharci eszközök is vannak a repertoárban. Persze rengeteg dialógus is akad, amelyek szerencsére minőségi szinkront kaptak, így amellett, hogy a történés is lebilincselő, még ez is pluszban bevonzza a játékost a sztoriba (a magyar felirat pedig kiváló mankó).
Essen szó azonban a külcsínről is, mert nemkülönben speciális. Nagyon szép, kézzel rajzolt grafikát kapunk, de az animálás már olyan módon történik, mintha a szereplők és tárgyak körbe lennének vágva és úgy megmozgatva. A hatás az egészen darkos settinggel vegyítve igazán különleges.

Nem nagyon lehet rosszat mondani a Burnhouse Lane-re – akik szeretik a jó kalandjátékokat, gondolkodás nélkül vágjanak bele. A sötét, véres, morbid hangulat és díszlet ugyan sokakat elijeszthet, de akik ezek ellenére is (vagy éppen emiatt) bizalmat szavaznak, azok igazán mély és elgondolkodtató történetet kapnak cserébe. A játékot egyébként egyetlen ember, Rem Michalski hozta tető alá a Harvester Games fedőnév alatt. Korábbi munkái (Downfall, The Cat Lady, Lorelai) garanciát jelenthetnek a minőségre, ha netán valaki már találkozott velük.