Mit is vár el az ember egy horror kalandjátéktól? Leginkább azt, hogy valamilyen formában megijedjen tőle. Egy kis borzongást, háton hidegfutkosást, hirtelen adrenalinlöketet vagy valamit. Hogy ezt a feszültség állandó fenntartásával vagy egyszerű jumpscare-ekkel oldja meg, az szinte mindegy is, bár mindenki másra esküszik. De a lényeg: ha egy horror nem képes hatni az emberre sehogy, akkor eleve bukásra van ítélve. Részemről pontosan ez a helyzet a Stormlight Studios új játékával, a Lunacy: Saint Rhodesszal.
A történet főhőse George, aki egy nap levelet kap, miszerint örökölt egy kúriát egy távoli kisvárosban, amelyről valószínűleg még csak nem is hallott korábban. Mit tesz ilyenkor az ember fia? Veszi a kalapját, zseblámpáját és elmaradhatatlan naplóját, és útnak indul. George is így tesz, mi pedig egy baljós éjszaka közepén érkezünk meg vele Saint Rhodes kies, már első ránézésre is gyanúsan kihalt városába. Hogy emberünk miért intézte úgy, hogy elve éjszaka érkezzen meg, az egy dolog. De hogy rögtön nekilát átkutatni a város épületeit, ahol elvileg egyébként emberek laknak, az egy másik. Oké, ezen túl lehet lendülni, mivel lényegében az összes ilyen játékban ez van. A magántulajdon fogalma ismeretlen, bármikor bárhová nyugodtan bemehetünk és szétturkálhatjuk mások holmiját, mert mi bizony nyomokat keresünk...
George barátunk viszonylag hamar ráébred, hogy nem véletlenül olyan baljós az egész környék, mivel történetesen gonosz démonok kószálnak mindenfelé. Mit lehet ilyenkor tenni? Nem, nem az a megoldás, hogy hátra arc és megyünk vissza oda, ahonnan jöttünk. Nem, inkább elkezdünk még tovább kutatni, hogy végül némi fogócska és bújócska után találjunk régi kristályokat meg kecskekoponyát, amitől valamiért a démonok tolnak hátraarcot. A játék persze nem csak általuk próbálja meg kikényszeríteni belőlünk az ideget, helyenként beveti a szokásos pszicho trükköket is: furcsa hangok, maguktól mozgó tárgyak, elsuhanó árnyak. Nem mondom, ezek épp egy árnyalattal hatásosabbak mint a démonok direkt zaklatása.
A dolog elsősorban azért bosszantó, mert annak idején a készítők azzal harangozták be játékukat, hogy bizony itt a mesterséges intelligencia árgus szemekkel fog figyelni minket, és megtanulja, hogyan hozza ránk a frászt. Nos, ez az MI gyanúsan tanulási gondokkal küzd, mivel a nagy alkalmazkodásnak nyoma sincs, cserébe tele van bárgyú és következetlen megoldásokkal. Sajnos ez az egész játékra általánosságban is érvényes, a grafikától kezdve a bántóan darabos animációkon keresztül a játékmechanikákig. Oké, a fizika alapú tárgymozgatás még mindig jó móka, épp csak ezer másik játék használta már, illetve a nagy ritkán előforduló fejtörők és feladványok is hellyel-közzel elfogadhatók.
A Lunacy: Saint Rhodes nem volt a leghátborzongatóbb játékélményem. Ez egy horror kalandjáték esetében kőkemény kritika. De egyben egy icipici dicséret is, mert azért egy vastag leárazáson talán a műfaj kedvelőinek mégis érdemes lehet áldozni rá néhány jó magyar forintot. Az a néhány órányi játékidő, amivel bír, tartogat egy-két jó pillanatot is. De még ezekkel együtt is jövő ilyenkor már arra sem fogunk emlékezni, hogy ez a játék valaha is létezett.
