A Bethesdára azt hiszem, nyugodtan ráaggathatjuk a „konzervatív” jelzőt, hiszen nagyon jól elvoltak sok-sok évig az Elder Scrollsszal és a Fallouttal, ha az RPG-kínálatukat nézzük. Épp ezért volt meglepő, hogy 2018-ban (!) egy teljesen új IP-t jelentettek be a Starfield képében – és milyen figyelemre méltó, hogy 6 év alatt jutottunk el a kész játékig (nem túl gyakori, hogy ilyen hosszan „marketingelnek” egy játékot – és sajnos sokszor messze nem akkora durranás lesz belőle, mint azt a nem épp rövid felhajtás alapján képzelné az ember). Lássuk, milyen lett!
Aki játszott már valamilyen Bethesda szerepjátékkal az utóbbi egy évtizedből, az nagy vonalakban már tudja, mire számítson: jól kidolgozott hatalmas világra, tele feladatokkal, átgondolt fejlődési rendszerrel. Jelen esetben ezt még sikerült megfejelni a Fallout 4-ből már ismerős craftinggal, illetve űrhajókat nemcsak adhatunk/vehetünk/fejleszthetünk, de akár sajátot is építhetünk – kell-e mondanom, hogy már nemcsak a Millenium Falcon került újraalkotásra a játékban, de Thomas, a gőzmozdony is? :D
A lehetőségeink tárháza, mint látható, igen széles – viszont nem kötelező mindenbe belefognunk ahhoz, hogy boldoguljunk. Nem érdekel a bolygókon saját állomás felépítése, hogy a nyersanyagforrásaid kihasználd? Nem muszáj ezzel foglalkoznod! Nem akarsz társakkal utazni? Sebaj, a magányos cowboy szerepét is magadra öltheted. Ilyen téren a játék nem köti meg a kezünket egyáltalán az első bő 2-3 óra után, ahogy megkapjuk az első hajónkat.
Ha már hajó: bevallom, kicsit többet vártam az utazástól... A Starfield nem Elite: Dangerous vagy No Man’s Sky – ha egy küldetés adott feladatára bökünk, a játék előzékenyen felajánlja, hogy egy töltőképernyőért cserébe instant odarepít minket, még csak a hajónkig se kell sétáljunk. Szép gesztus, nem mondom, de jó lett volna, ha a már emlegetett két játék stílusában is utazhatnánk a rendszerek között – velem együtt mások is lettek volna, akik élvezték volna a dolgot.
Azért űrharc nélkül nem maradunk, szépen működik ez a része is a játéknak – sőt, szerintem simán felveszi a versenyt a már emlegetett konkurenciával is. Azért külön jár a pacsi, hogy el lehet foglalni a másik űrhajóját – ami utána természetesen lopott szajrénak minősül, annak minden (leginkább kellemetlen) következményeivel. Persze ezt a problémát is meg lehet oldani, és onnantól már nyugodtan használhatjuk a bárkát bárhol...
A gyalogos piff-puff is remek, élvezetes harcokat tud nyújtani. A mesterséges intelligencia ilyen téren azért annyira talán nem tündököl, de különösebb baj sincs vele szerencsére. Ami külön tetszett, hogy sokszor lehetőségünk adódik, hogy meggyőzzük ellenfelünket, nem szükséges vért ontani, és volt rá példa, hogy az így megdumált ex-ellenség velem együtt harcolt a vita után ránk törő vérszomjasabb fajtából álló fauna képviselőivel. Sőt, ha a rendfenntartó erőkkel rúgjuk össze a port, nem muszáj begőzölt Rambóként lemészárolnunk szegényeket – a fegyvert eltéve meg is adhatjuk magunkat.
Ami pedig a kivitelezést illeti: a Creation Engine új iterációja nem is muzsikál rosszul. Persze nem ez lesz 2023. legszebb címe, de az összkép szerintem pofás. Lám, mit ki lehet hozni sugárkövetés nélkül is... Persze ennyire változatos univerzumban nem lehet mindent kézzel megalkotni, akadnak itt procedurálisan generált terepek is – de meg kell valljam, elég jól dolgozik az algoritmus, egyszer sem éreztem, hogy valami mesterkélt tájon bolyongok.
A hangokra sem lehet panasz, Inon Zur munkásságát a játék zenéjével kapcsolatban pedig külön szeretném kiemelni. Ami mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni, az a töltőképernyők sokasága. Elhiszem, hogy kemény dió egy ennyire komplex játékot minél kevesebb töltögetéssel megoldani, de még SSD-re telepítve (ami egyébként rendszerkövetelmény) az így biztosított rövidke tőtike eléggé bosszantó tud lenni (aztán csak megszokja az egyszeri játékos).
Nem véletlenül neveztem ismeretlen ismerősnek a cikk címében a Starfieldet. Nem volna igazságos annyival elintézni a jellemzését/értékelését, hogy ez csupán Skyrim az űrben, mert azért ennél többről van szó. Nagyon sok lehetőséget ad a játék – és tulajdonképpen semmit sem kényszerít ránk, ahogy már fentebb említettem. Viszont nem látok, nem érzek jelentős innovációt benne – a megszokott Bethesda jellemzők itt is prominensen jelen vannak. Persze ez egyáltalán nem baj, hiszen aki mondjuk vesz egy Stephen King könyvet, nyilván nem romantikus lányregényt akar olvasni... Ilyen téren abszolút nem okoz csalódást a Starfield – de aki valami forradalmira vágyott, lehet, hogy kicsit csalódni fog (de vigasztalja az, hogy így is egy remek játék).
