A shmup, mint stílus (majdnem azt írtam, egyidős az emberiséggel, haha) az egyik legősibb arcade videojáték, a Space Invaders óta népszerű, bár a köztudatban tartani mára egyre nehezebb. Kevés cím jelenik meg a témában, ami érthető, hiszen ezek az alkotások főként rövid, de kihívásban bővelkedő darabok, többnyire jópofa bullet hell szoftverek. A golyózápor nem idegen a Konamitól, hiszen a ’80-as évek óta ontotta magából a hasonszőrű stuffokat, évente akár többet is. Bő 10 esztendeje nem volt újabb próbálkozás, de nagyon úgy tűnik, elmúlt a lappangási idő, így a KeelWorks összerakott nekik egy elég baba kis játékot.
Ami elsőre feltűnik a CYGNI-ben, hogy nagyon komolyan veszi magát. Az átvezetőkben látható pilóta picit oldja a feszültséget, de szögezzük le, hogy egy kilátástalannak tűnő háború közepébe csöppentünk. Hatalmas biomechanikus gépmonstrumok ontják magukból a kisebb ellenséges hadosztályokat, amit a kolónia meglepetésszerűen kap az arcába. Egy rég elveszett civilizáció tör utat magának, amit főként mi, azaz a játékosok akadályozhatnak meg.
7 db pályát számlál a kampány, amit egyedül vagy ketten is legyűrhetünk, mindezt 3 nehézségi fokozaton. Az első küldetés már letörte a szarvam normálon, így kénytelen voltam a „könnyű” szintet választani. Ezt se nevezném egyszerűnek, de itt legalább van három élet, és nem instant Game Over, mint a középsőnél. A játékmechanika érdekes, ami a pajzsunk és tűzerőnk közti manipulációban rejlik. Ha nagyon tökösnek érezzük magunkat, akkor átirányíthatjuk a védelemről a sebzésre az energiát. Ezt nagyon könnyen megkülönböztethető kék és piros félkör jelzi, ahol a cikkelyek jelzik kvázi az életerőnket (pajzs) és rakétáink számát (minden piros cikk egy szupererős rakétának felel meg).
Optimális esetben úgy kéne kinéznie az egésznek, hogy magas rizikófaktor mellett beáldozzuk a védelmünket, hogy jobban irthassuk az ellent, majd a hullahegyekből kis power-up csomag által visszatermeljük a pajzsunkat. Jól hangzik? A valóságban picit nehezebb a dolog, mert a pokol folyamatosan ontja magából a golyókat. Itt nem barátságosan 3-10 űrhajó jön egyszerre, hanem rajok repülnek szembe velünk, akár perceken át. Nem egyszer földi egységekkel is meggyűlik a bajunk, amelyeket külön fegyverrel kell kezelni, közben odafigyelve a többi támadóra. Ezt megfejelik monumentális főellenségharcokkal, amelyek baromi látványosak.
Igazából az egész játék egy vizuális orgia, ami kettétépi a retinát. Sokszor már-már követhetetlen, mi történik, annyi effekt van a képernyőn. A hét pálya eléggé változatos ahhoz képest, hogy végig ugyanazt fogjuk csinálni. Mindig kiszúrhatunk valami király, áll-leejtős dolgot, például egy vízesést vagy az alattunk harcoló, szemben álló feleket. Sokszor nem is tudunk minden egységgel foglalkozni, mert annyian vannak, így az elkerülésre is gondot kell fordítani.
Könnyű fokozaton másfél órára rúg a játékidő. A fejlesztési rendszer személy szerint nem nyerte el a tetszésemet, valamivel erősebbek leszünk, de a jobb dolgokért kell gyűjtögetni így is a pontokat. Picit átláthatatlannak is éreztem, hogy miért is vásárolok slotokat, amikor semmit nem lehet eltárolni bennük. A jutalomként megnyíló Arcade mód sem nekem lett kitalálva, hanem a vérprofi shmup gamereknek (átvezetők nélkül a teljes játék, egyetlen élettel).
Tetszett, amit láttam? Egyértelműen igen. Tudtam vele eredményesen játszani? Erre már nemleges választ kell adnom, mert nincs átmenet a nehézségi görbén, és bár a kampányt letudtam, valódi sikerélménynek nem könyvelném el, és nem hozta meg így a kedvem egy második körre. Ezt az alkotást a shoot 'em up stílus legnagyobb rajongói fogják jobban értékelni, nekik is készült igazából.
