Bármennyire is volt népszerű és hatalmas technikai vívmány a Nintendo Wii, úgy vélem, tizenegynéhány év távlatából vitatható, hogy a first-party Nintendo címeken túl hány olyan játék jelent meg rá, amely valóban jól használta ki a mozgásérzékelős irányítást, és közben nem áldozta fel a játékélményt. A Wii-címek egy igen jelentős része gyakran exkluzív játékként érkezett, az ígéretek szerint forradalmi mozgásérzékelős irányítással, amelyekbe azonban érzésre olyan simulékonyan erőltették bele a Wiimote kontrollsémáját, mint ahogy én rántom magamra a tíz évvel ezelőtti, erősen nyúzott állapotú ingjeimet. A folyamatnak köszönhetően pedig több olyan cím is volt, amely így mind potenciáljának, mind lehetséges célközönségének töredékét érte csak el.
Ezek egyike volt az Epic Mickey is, a klasszikus, régi Disney animációs filmek örökségét ünneplő, zseniális dizájnnal és világépítéssel ellátott platformjáték, amelyen többek között a játékfejlesztő legendának számító Warren Spector is dolgozott, és amelynek hiába jelent meg a folytatása már minden más platformra, az eredeti egészen mostanáig a Wii fogságában rekedt. A fogságot ráadásul ez esetben eléggé szó szerint kell értelmezni, a játékot ugyanis már a megjelenésekor is igen erős kritikákkal illették, miszerint hiába rendelkezett egy csodálatos, látványos világgal és történettel, szívmelengető pillanatokkal, a kamerakezelés, irányítás egyformán túlkomplikáltnak és nehézkesnek érződött a Wiimote lengetésével, holott maga a játékmenet papírforma szerint egyszerű lett volna, mint a faék. Szerencsére – bár ezt közel tizennégy év távlatából nagyjából esélytelennek mondtam volna – a játékipar istenei az idén hivatalosan is közkinccsé vált Mickeyre mosolyogtak, és Rebrushed alcímmel a THQ Nordic égisze alatt, az osztrák Purple Lamp fejlesztésével remastert kapott a 2010-es játék.
Az Epic Mickey története egyszerre ünneplése és metaforája egerünk legendás filmes pályafutásának. Mickey, még karrierje kezdetén egy mágikus tükrön keresztül bejut a varázsló Yen Sid műhelyébe, és ott kotnyeleskedésével véletlenül egy festékből és hígítóból kevert mágikus szörnyet szabadít a varázsló apró, mágikus makettjére. Évekkel később, amikor Mickey már számtalan sikerfilmmel befutott közönségkedvenc, ez a rém visszatér érte, és magával rántja a tönkretett makettbe. Ez a hely a Wasteland, amely Mickey kontárkodása előtt egyfajta alternatív Disneyland volt azon karakterek számára, akik a korai rajzfilmekből nem tudtak olyan népszerűségre szert tenni, mint Mickey, Donald vagy Goofy, a tintaszörny ténykedésének nyomán azonban világuk egy kietlen, sötét romhalmaz lett. Ahhoz, hogy Mickey hazajuthasson, kénytelen szembenézni saját múltjával, figyelmetlen ballépésének következményeivel és szövetkezni Oswalddal, Wasteland bukott királyával, egy korai Disney karakterrel, aki Mickeyt hibáztatja, amiért az ellopta előle a rivaldafényt és a hírnevet.
A játék 3D-s platformozós pályákból áll, amelyeken egy fő cél mellett általában néhány mellékküldetést is teljesíthetünk, számos titkos kincset kutathatunk fel, és jegyeket gyűjthetünk, amelyekért cserébe később nemcsak különböző tárgyakat vásárolhatunk, de a történet bizonyos pontjain ki is vásárolhatjuk magunkat egy-egy szorultabb helyzetből. A platformjátékokból megszokott klasszikus mozdulatok mellett (amelyek tárháza a remasterben bővült a futással, a félrevetődéssel és egy földre csapódó támadással) Mickey legfőbb eszköze a magával ragadott mágikus ecset, amelyet a kontroller két ravaszára kötve tud használni, hogy vagy festékkel feltöltse és helyreállítsa a Wasteland hézagait, vagy hígítóval lerombolja és megsemmisítse azokat. A logikai és ügyességi feladványokon túl az ecset a harcok során is hasznos eszköz: míg a festékkel megszelidíthetjük és saját oldalunkra állíthatjuk a tintarém alattvalóit, a hígítóval egyszerűen eltörölhetjük őket.
A 3D-s szinteket rövid, 2D-s platformozós pályák kötik össze. Míg előbbiek Disneyland-beli nevezetességek búskomor, borongós, romos változatai, utóbbiak klasszikus Disney rajzfilmeken alapuló, a régi Super Nintendo/Sega Genesis Disney-játékokat idéző oldalnézetes kalandok, amelyeket ráadásul a játék főmenüjéből, illetve a hubként szolgáló, pár óra játék után megnyíló Mean Street moziterméből bármikor újra is játszhatunk, ha esetleg egy eldugott artworköt vagy filmtekercset véletlenül elfelejtettünk volna felvenni.
A platformozós játékmenet kellemes, a harcjelenetek nincsenek túlerőltetve és nem is túlzottan frusztrálóak. A prezentáció kifejezetten erős, a helyszínek és a dizájn már az eredeti változatnak is az erősségei közé tartoztak, ám az Unreal motorra átültetve még jobban festenek. Minél keményvonalasabb Disney-rajongó valaki, minél többet ismer Mickey korai kalandjai közül, annál többet nyújt számára, a szomorkás varázsvilág, a feledésbe merült, sorsukra hagyott vidám karakterek pedig ugyanolyan lenyűgöző összképet alkotnak, mint eredetileg. A Rebrushed legnagyobb erősségeinek egyike pedig, hogy a Wii változat legtöbbet kritizált elemeit, az irányítás nehézkességét és a kamerakezelés bénaságát tulajdonképpen megszüntette (bár bizonyos szegmensek, például néhány kötött kameranézettel operáló pályarész során elég feltűnő, hogy azokat eredetileg a Wiimote-ra szabták).
A játékban ráadásul nem egy alkalommal kell döntéseket is meghoznunk, állást foglalnunk egy-egy játékbeli frakció vagy karakter oldalán, amelyek kisebb-nagyobb mértékben befolyásolják a játék befejezését is, biztosítva némi újrajátszhatósági faktort – már ha a szufla kitart addig, hogy egyáltalán egy végigjátszás összejöjjön. Az Epic Mickey ugyanis hangulatban, történetben hiába zseniális, szerethető – az eredeti kritikák többsége az irányításon túl a kissé egyszerű, különösebb kihívásokat nélkülöző, még a hangulat ellenére is unalmassá, monotonná váló platformozást is felrótták neki. Ez pedig sajnos a Rebrushed esetében is helytálló, sőt talán még látványosabban kibukik így, hogy a nóvumnak számító mozgásérzékelős irányítás kikerült a képből. A problémának az sem tesz túl sok jót, hogy egyes pályarészekre többször is vissza kell látogatnunk, főleg, ha az összes mellékküldetést is szeretnénk teljesíteni – amelyek menedzselését ráadásul a remaster elég nehezen átlátható, kényelmetlen módon kezeli, gyakran nem tiszta, hogy egy küldetés teljesítésére pontosan mennyi idő áll rendelkezésre, egy adott helyszínre visszatérhetünk-e később, illetve egy opcionális feladatot mikor bukunk el pontosan.
Emiatt sajnos hiába a zseniális világépítés, kiváló hangulat, szerethető karakterek, történet és Disney fanservice, hiába örülök, hogy ez a játék is kiszabadult a platformexkluzivitás fogságából és kapott egy egészen korrekt felújítást. Ahogy azt nemrég a Dead Rising esetében is hangsúlyoztam, a fejlesztők lehettek volna kicsit merészebbek, és ráfeküdhettek volna bátrabban azokra az elemekre, amelyek az eredetiben sem működtek annyira jól. A Mickey esetében például legalább az átvezető jelenetek alá tehettek volna egy szinkront végre, azok némasága ugyanis az eredetiben is kissé zavaró volt.
A Disney Epic Mickey: Rebrushed így sem rossz játék, aki eddig hiányolta, hogy csak a folytatással játszhatott (fontos megjegyezni, hogy a folytatással ellentétben itt még nincs kooperatív játéklehetőség), vagy csak alapvetően szereti ezeket a karaktereket, rajzfilmeket, és egy könnyed, nem túl megerőltető játékra vágyik, valószínűleg jól fog szórakozni vele – csak a remasterrel frissíthetett volna rajta könnyen annyit, hogy egy még jobb és időtállóbb játékként térjen vissza.
