A játékosok és rajongók többsége túlzások nélkül lemondott már a Dead Rising szériáról. Miután a 2016-os negyedik rész a legnagyobb jóindulattal is erős kívánnivalót hagyott maga után, a fejlesztők pedig a belsős információk szerint maguk sem tudták, milyen irányba akarják terelni a szériát, a Capcom kihúzta a dugót. Ám ahogy a régi klasszikusok leporolásai, folytatásai egyre szebben hozták a japán cégnek mind a játékosok elismerését, mind a bevételeket, nemcsak egyre merészebben mertek kísérletezni olyan ötletekkel is, mint például a nyáron megjelent Kunitsu-Gami, de elkezdtek visszanyúlni az évek során elengedett, félbehagyott sorozataikhoz is. Ennek a folyamatnak a részeként került bejelentésre a Dead Rising Deluxe Remaster, a 2006-ban megjelent eredeti Dead Rising felújítása, amely jelentős mennyiségű játékmenetbeli finomhangolás mellett teljes egészében a cég RE Engine-jére portolta a játékot.
A sztori változatlan: hősünk Frank West (eredeti megjelenéséhez képest kicsit idősebb külsővel és lecserélt szinkronhanggal), nagypofájú, tenyérbemászó szabadúszó fotóriporter, aki a katonai blokád ellenére egy helikopterrel bejut Willamette városkájába, ahol, mint az kiderül, egy klasszikus, Holtak hajnalára emlékeztető zombiinvázió szabadult el, a kevéske túlélő pedig Romero ikonikus filmjéhez hasonlóan a helyi plázában barikádozta el magát. Frank érkezése után nem sokkal a zombik elárasztják a plázát, hősünknek pedig három nap áll rendelkezésére a helikopter visszatéréséig, hogy segítsen a plázában rekedt túlélőknek, és megpróbálja kideríteni a fertőzés okát.
A Dead Rising játékmenete négy fő elemből állt össze, amelyek a Deluxe Remaster esetében is változatlanok. Az egyik az időkorlát: a játékban minden tevékenység hol megengedőbb, hol szigorúbb határidőhöz kötött. Ha egy rádiónkon kapott küldetést nem teljesítünk a rendelkezésre álló idő lejárta előtt, az véglegesen teljesíthetetlenné válik – amennyiben ez a főküldetés soron következő missziójával történik, bár a három napot még így is végig kell vinnünk, a főbb csavarok leleplezése, a történet hivatalos befejezése elérhetetlenné válik. A másik az elképesztő mennyiségű zombi, ami az eredeti változat egyik legfőbb vonzerejét jelentette, a rengeteg élőhalott egyidejű megjelenítése ugyanis valóságos technikai csodának számított – a RE Engine mellett pedig a tömeg még mindig elképesztő.
A harmadik, hogy bár a lassan vánszorgó élőhalottak sűrűjében viszonylag könnyedén el is tudunk lavírozni, rengeteg fegyver áll a rendelkezésünkre: a plázában a tereptárgyak jelentős részét felkaphatjuk, legyen szó szemetesekről, focilabdákról, a kajaudvar tányérjairól, a biztonsági őrök pisztolyairól vagy épp a barkácsüzlet láncfűrészeiről (az eszközök zombiölő hatékonysága nyilván eléggé változó). A negyedik pillér pedig a PP avagy presztízspontok rendszere, amelyek révén Frank képes időről időre szintet lépni, szintlépésekkor pedig vagy új mozdulatokra tesz szert, vagy valamelyik alaptulajdonsága nő (életerő, dobási távolság, támadási erő), vagy a nála egyidőben hordozható tárgyak (alapból igen szűkös) maximális száma növekszik. PP-t a zombik kaszabolása, túlélők kimenekítése, fő- és mellékküldetések teljesítése mellett Frank kamerájával szerezhetünk: minél több zombit és látványosabb helyzetet kapunk lencsevégre, annál több PP üti a markunkat.
A Dead Rising Deluxe Remaster a grafikák és egyes szinkronok cseréjén túl sokat frissített a fenti mechanikákon. A legfontosabb újítások, hogy Frank lába a Resident Evil remake-ek hőseihez hasonlóan immár nem gyökerezik földbe, ha célozni próbál akár lőfegyverrel, akár eldobni kívánt tárggyal, a játék pedig az átvezető jelenetek végén és a töltőképernyők után automatikusan ment egyet, a mentési slotjainktól független helyre. A rádiónk használata a plázában vándorolva immár nem akadályozza más akciók végrehajtását, a biztonsági kamerákat figyelő, rádión keresztül mellékküldetéseket megjelölő Otis minden bejelentkezése teljes szinkront kapott, a mellékküldetések pedig némiképp könnyebben követhetőek a térképen.
A zombik mesterséges „intelligenciája”, agressziója növekedett valamennyit, nagy tömegben sokkal nagyobb eséllyel kapják el Franket vagy kerülnek a hátába, a lőfegyverrel rendelkező példányok pedig sokkal sűrűbben durrogtatják azokat véletlenszerű irányokba. A Deluxe Remaster kapott némi cenzúrát (szerencsére nem vér és gore terén): egyes női karakterek öltözéke kicsit elfedőbbé vált, bizonyos pszichók megjelenése és elszólásai finomodtak némileg, a Frank kamerájával elcsíphető képek kategorizálásából pedig kikerült az „erotikus” típus.
Ha már kamera: Frank munkaeszköze sokkal hatékonyabbá vált. Egyrészt az akkumulátor kapacitása 30-ról 100-ra nőtt, így sokkal több képet lőhetünk, mielőtt a legközelebbi fényképészüzlet felé kellene vennünk az irányt karbantartásért. Ezekben az említett üzletekben gyakran találhatunk hozzá kiegészítőket is, például vakut, az eredetihez képest pedig Frank sokkal gyorsabban gyűjti a PP-t is. Olyannyira, hogy az intró helikopteres szekvenciájának végére például sűrű kattintásokkal annyi pontot szedtem össze, hogy a plázába egyből hármas szintűként érkeztem, a prológus végére pedig, miután kicsit farmoltam a plázát elárasztó zombiáradatot is, hatos szinttel vágtam bele az első napba, ami már többek között növelt életerőt és kapacitást is jelentett.
A gyorsabb fejlődés révén Frank sokkal felkészültebb bizonyos szituációkra: tisztán emlékszem, hogy az eredeti változat végigjátszásakor az első nekifutás során végül elengedtem a fő küldetésláncot, és inkább csak a zombiirtásra, túlélőmenekítésre koncentráltam, hogy a második körben Frank szintjét megőrizve már sokkal több esélyem legyen a horda ellen. A remasterben ilyen problémám nem volt. A túlélők menekítése is alakult, az NPC-k sokkal ügyesebben kerülgetik az élőhalottak tengerét, kevésbé frusztráló a menedzselésük, hatékonyságuk jelentős mértékben növelhető, ha átadjuk nekik az általuk specifikusan kért tárgyakat. Hátunkon vagy vállunkon cipelt túlélőkkel pedig még mindig redukálódik a minket támadó zombik gyorsasága és hatékonysága. Az irányítást modernizálták is, így lényegesen kényelmesebb a navigáció (bár ha valaki szeretné, bármikor visszaállíthatja az eredetit).
Ezen felül még akad több kisebb finomhangolás, így az összkép szép és jó, a fentiekből pedig úgy tűnhet, hogy a Dead Rising Deluxe Remaster tökéletes felújítás – a valóság azonban ennél árnyaltabb. A problémák túlnyomórészt onnan erednek, hogy míg a remaster több ponton is javított az eredetin, sajnos ragaszkodott olyan dolgokhoz, amelyek nem váltak a csomag előnyére. A lőfegyveres harc például a pszichók és főellenfelek ellen még mindig iszonyatosan frusztráló az ellenfelek szivacs jellege és a fedezékrendszer hiánya miatt. A backtrackelés, a túlélők visszaterelése a biztonságos zónába változatlanul időigényes, főleg a játék korai szakaszában, amikor még nem nyitottunk meg egérutakat, illetve a pláza zónáit összekötő rácsok sem emelkedtek fel mindenhol. Ha belépünk egy zónába, a játék aktiválja az ott tartózkodó túlélőket is, így hacsak azok nem valamilyen speciális misszióhoz kötődnek (például pszichó elleni harchoz) és ignoráljuk őket, azzal gyakorlatilag a zombik kegyeire vannak bízva, a játék csak arról értesít később, hogy sajnos zombilakoma lett belőlük.
A burok alatt a Dead Rising Deluxe Remaster még mindig a Dead Rising első része – egy olyan széria kezdete, amely minden részével próbált túllicitálni magán, egyre nagyobb szabadságot, egyre dinamikusabb zombidarálást lehetővé téve, és amelynek mindig is furcsa érzés volt egy későbbi része után visszatérni egy korábbihoz – személyes tapasztalatból beszélek, a Dead Rising első részét eredetileg a harmadik után játszottam először. Ha az első részt önmagában tekintem, a remaster egészen kiváló, de ha a teljes sorozatot, akkor furcsa, hogy gyakran mennyire lassú eljutni A-ból B-be, illetve hogy még nincs jelen a széria később ikonikussá vált fegyverkombinációs rendszere sem.
Soraimat így azzal zárnám, hogy igen, a Dead Rising Deluxe Remaster végső soron, ahogy a címe is hirdeti, remaster, nem holmi burkolt remake – abból viszont kiváló. Lett volna még min változtatni, frissíteni, finomhangolni, ám tagadhatatlan, hogy elég magasra tette a lécet a AAA-s remasterek előtt, az első Dead Rising leghozzáférhetőbb, legkényelmesebb formája, amely lényegében feleslegessé teszi az eredeti változatot. 50 eurót bőven megér, a RE Engine továbbra sem vall szégyent (öregecske konfigomon HD Medium-High kombóval úgy mozgott 30-60 fps között, hogy a felskálázási opciók egyikét sem kellett használnom). A Capcom pedig remélhetőleg nem áll meg itt a feltámasztással (mint az Onimusha esetében az első remaster után), a második részhez például nem bánnám, ha az annak még mindig Xbox-exkluzív prológusa és epilógusa (Case Zero és Case West) is kiszabadulna végre az Xbox fogságából egy teljes csomag formájában...
