Én azok közé tartozom, akik ugyan megnézték a 2018-as Hang nélkül, vagyis eredeti címén az A Quiet Place című horrorfilmet, de nem dobtam hanyatt magam tőle. Tény, hogy az alapkoncepció egész újszerűen hatott, ugyanakkor épp ez a koncepció és mindaz, amit megkövetelt, illetve jelentett, eredményezett számomra egy vontatott és unalmas filmet. Ezen nem sokat segített, hogy a szereplőgárdát sem sikerült megkedvelnem, de ez most igazából másodlagos. A film ugyanakkor elég sikeres volt ahhoz, hogy alig két évvel később már a második része fusson a mozikban, idén nyáron pedig jött egy előzménysztori is, míg a harmadik rész készülőben van. Vagyis nyugodtan beszélhetünk immár franchise-ról, amely ennek megfelelően egyéb médiába is kezd átszivárogni. Például a videojátékok közé is, köszönhetően a Stormind Games csapatának, akik elkészítették nekünk az A Quiet Place: The Road Ahead című túlélőhorrort.
A történetnek azon túl, hogy a mozikból már ismert világba és körülmények közé pottyantja a játékosokat, nem sok köze van a filmekhez. Mi egy fiatal lányt, Alexet irányíthatjuk, akiről a játék elején egy kis tutorialben kiderül, hogy van neki egy nem túl jó humorú, de azért szerető párja, Mark. Na ő az, akinek a társaságát nem sokáig fogjuk élvezni, ugyanis rögtön az első fejezetben elköszönünk tőle, épp úgy, ahogy ebben a játékban számítani lehet rá. Bocsi, ez akár spoiler is lehetne, de azért na, a játék első tíz-tizenöt percéről beszélünk, nem ez lesz a nagy csattanó a sztoriban (ha van egyáltalán, ugyebár...).
A lényeg, hogy Alex elveszíti párját, de így sem marad egyedül, hiszen apjával és még egy maréknyi túlélővel egy közeli kórházba vackolták be magukat. Ennél jobb helyet nem is találhattak volna, ugyanis Alex halmozottan hátrányos helyzetű: asztmás, vagyis már egy deszka felemelésétől is zihálórohamot képes kapni, ami valljuk be, nem a legszerencsésebb dolog jelen körülmények közepette. Szerencséje a szerencsétlenségben, hogy a jelek szerint nem ő az egyetlen a világban, akinek inhalátorra vagy bogyókra van szüksége, ugyanis a pályákon mindenfelé ilyeneket fogunk találni (nehézségi fokozattól függő mennyiségben). Attól most tekintsünk el, hogy mit keres egy inhalátor egy erdő közepén a bokor alatt vagy más, totál nem valóságos helyen, mert ez egy játék.
Amelynek kifejezetten ötletes és jó játékmenet adatott meg. Mint ismert, a sztori szerint egyszer csak szuperhallással rendelkező, de tök vak szörnyek bukkantak fel a Földön, akik szépen le is mészárolták a fél világot. A maradék túlélők most olyan körülmények között éldegélnek, ahol arra is vigyázni kell, hogy szellentésmentesen végezzék a nagy dolgukat. Erre épül a játékmenet is, ami többnyire osonkodásból, lopakodásból áll különféle terepeken. Karakterünk sebességét (PC-n) az egér görgőjével tudjuk szabályozni, illetve szó szerint állandóan a lábunk elé kell néznünk.
Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy milyen talajon milyen sebességgel közlekedünk. A száraz levelek, az üvegszilánkok vagy más törmelékek, a pocsolyák zajt csapnak, ha rájuk vagy beléjük lépünk, de igaz ez a fa padlóra is. Az ajtókat nem célszerű simán kitárni, mert senki nem kente be a zsanérokat WD40-nel, így annak rendje és módja szerint nyikorognak. És ráadásnak ezek a gaz fejlesztők nem voltak restek telepakolni a pályákat mindenféle üres festékes dobozokkal, hordókkal, ládákkal és egyebekkel, amiket óvatlanul fel lehet rúgni, ami ugyebár szintén elég zajos.
Márpedig a zaj a mi legnagyobb ellenségünk, pontosabban a szörnyek, akik ezt követve pillanatok alatt a nyakunkon vannak és jön is a game over. Alexnek van zajszintmérője, zseblámpája és hasonló eszközei, amelyek segítik a lopakodást és a környezet feltérképezését. Könnyű fokozaton még egy extra érzéket (fókusz mód) is kap, amellyel láthatja a szörnyeket a közelben.
Az eszközhasználat terén értem ugyan a játékmeneti mechanizmust, de ettől még bugyutaságnak érzem, hogy Alex csak és kizárólag a bal kezébe hajlandó fogni a zajszintmérőt és a zseblámpát is, míg a jobban az inhalátort vagy az eldobható téglákat, üvegeket szorongatja. Így még véletlenül sem fogjuk egyszerre látni is a környezetünket és a zajszintünket is monitorozni, nehogy túl könnyű dolgunk legyen.
Az egész játékmenetre, és így az alapvető játékélményre az állandó feszültség jellemző, illetve az átlagos gamerek rendelkezésére álló mennyiségűnél jóval nagyobb adag türelem szükséges hozzá. Nem véletlenül lett elég megosztó a játék, hiszen épp attól jó, amitől mások szemében rossz. Itt nem lehet össze-vissza rohangálni, minden lépést meg kell gondolni. Ez csigalassúvá teszi a játékmenetet, ami sokak számára épp úgy válik vontatottá és unalmassá, mint nekem anno a film. Nekem viszont nagyon tetszett az egész koncepció, végre valami újítás, ami ráadásul az esetek többségében jól is működik. Nem mondom, hogy nem volt több olyan alkalom, amikor hússzor futottam neki ugyanannak a szakasznak, mert mindig elbaltáztam, és nem mindig tudtam megmondani, hogy mivel, mert elvileg tök csendben voltam. De leküzdöttem az ilyenkor rám törő ragequit-késztetést, és nem bántam meg. Az A Quiet Place: The Road Ahead egy abszolút jól sikerült játék, amely az első percétől az utolsóig feszültség alatt tart.
A grafika egyszerre erőssége és gyengéje is a játéknak. Köszönhetően a ray tracingnek és úgy általában a korrektül megépített pályáknak, a látvány abszolút elfogadható szintet képvisel. Idevehetjük a szereplők és a szörnyek megjelenését is, mindkettő rendben van. Még az optimalizáció terén sincs nagy gond, a grafikai beállítási lehetőségek pedig elég széles skálán mozognak. A bajok akkor kezdődnek, ha elkezdjük részleteiben vizsgálni a környezetünket. Főleg az elég gyakori erdős részeknél volt számomra nagyon szembetűnő, mennyire low-poly volt a fák és bokrok lombja, de a talajt fedő növényzet is rettentő elnagyolt és csúnya volt. Többször is ellenőriztem, nem valamelyik beállításnál néztem el valami, de mindezt a legmagasabb grafikai részéletesség (és qualityre állított DLSS) mellett produkálta a játék.
De ez olyasmi, ami nem rontott túl sokat az összbenyomáson. Én tehát abba a táborba tartozom, aki nem szerette meg a filme(ke)t. Viszont abba a táborba is, aki cserébe piszok jól szórakozott a játékkal! Nem hibátlan, de az alapötlet nagyon jól működik, és kellően elüt sok más túlélőhorrortól. Mondhatnám úgy is, hogy az A Quiet Place: The Road Ahead újfajta lopakodós játékmenetet mutatott be, amelynek szerintem simán lehet még jövője akár teljesen más játékokban is.
