Több, mint 11 éve már, hogy megjelent a This War of Mine című túlélőjáték. Maradandót alkotott vele annak idején az 11 bit studios, nekünk magyaroknak ráadásul külön emlékezetes lehet amiatt is, mert az Omega együttes Gyöngyhajú lány című örökbecsű dala szólt a játék trailerében. Nekem ez volt az első találkozásom az oldalnézetes, gyűjtögetős, craftolós túlélőjáték műfajjal. A This War of Mineban ráadásul nem katonákat, hanem civileket, Átlagos Jánosokat, a háború legnagyobb elszenvedőit irányíthattuk.
Az Into the Dead: Our Darkest Days ugyanezeket az alapokat használja, ám ebben nem háború, hanem zombiapokalipszis miatt kényszerül túlélőüzemmódba váltani az emberiség. 1980 augusztusában járunk Texasban, egy Walton City elnevezésű álmos kisvárosban, amit a zombikon túl erős hőhullám is sújt. A This War of Mine komor és depresszív hangulatát, balkáni szürkeségét pálmafákkal tarkított kertvárosra, szikrázó napsütésre és élénk színekre cseréli az Into the Dead. Ettől függetlenül számos holttest, roncs, omladozó épület és kószáló zombi fog emlékeztetni minket arra, hogy nagyon nagy a baj. Mindezekre rátesznek egy lapáttal a remek hangeffektek, a zombik hörgése, hogy sose érezzük magunkat biztonságban.
A játékmenet egy az egyben This War of Mine. Adott két túlélő, két teljesen hétköznapi random ember, akiknek nincsenek szuperképességeik, nincs végtelen életük, sőt, olykor inkább negatív tulajdonságok jellemzőek rájuk. A játék elején választhatunk több ilyen páros közül, van férj és feleség, öregember és diák, női páros satöbbi. Képességeik persze vannak, de olyanokra kell itt gondolni, mint például jó szakács, fegyverekhez értő, atletikus, pacifista, aggódó, álmatlanságban szenvedő és még sorolhatnám.
Egy menedékhelyen kezdünk, ami lehet lakóház, üzlet, benzinkút stb. Ebben kell kielégítenünk az alapvető szükségleteket (koszt, kvártély, biztonság) a túléléshez. Különféle munkapadokat tudunk eszkábálni, hogy azokon fegyvereket, egészségügyi ellátmányt, ételt készítsünk. Természetesen a craftoláshoz (és a munkapadok építéséhez is) gyűjtögetnünk kell. Ehhez a város különböző pontjait (jellemzően üzleteket, iskolákat, egyéb szolgáltatások telephelyeit) kell meglátogatnunk, hogy ellátmányt és felszerelést zsákmányoljunk. Egy-egy ilyen portyára tudunk magunkkal vinni többféle fegyvert, lockpicket, drótvágót, de a hátizsákunk mérete véges, szóval módjával érdemes felmálházni. Így is bőven előfordul majd, hogy ugyanarra a helyszínre kell visszatérnünk, hogy minden lootot el tudjunk hozni.
Egyáltalán nem könnyű a játék, még több óra után is simán lehet, hogy egy óvatlan mozdulattal rengeteg zombit „ébresztünk fel”, onnantól kezdve pedig nem sok esélyünk van, hogy élve elhagyjuk a helyszínt. Szerencsére bele fogunk botlani más túlélőkbe is, akiket bevehetünk a csapatunkba.
A látványvilágra visszatérve, hiába oldalnézetes a játék, teljesen 3D-s a környezet. A helyszínek nagyon autentikusak, nagy gondossággal és a részletekre figyelve alkották meg őket. Sajnos optimalizációról még nem beszélhetünk, DLSS nélkül alig 20 fps-t produkál nálam az Into the Dead, pedig elég combos gépem van. DLSS-t bekapcsolva már 60-70 fps közötti értéket kapok, ami bőven elég, de még így is botrányosan alacsony egy ilyen oldalnézetes, viszonylag statikus pályákkal operáló játékhoz.
Ezen felül két további problémám van az Into the Deaddel, amiken remélhetőleg dolgozni fognak a korai hozzáférés ideje alatt a fejlesztők. Az egyik az, hogy nem lehet több párhuzamos játékot indítani másik párossal, mindig csak egy session lehet aktív. Ráadásul a mentést is automatikusan kezeli a játék, nincs játékálláslista, csak folytatni tudjuk a korábban félbehagyott menetet.
Ennél nagyobb problémának érzem viszont azt, hogy nem procedurálisan generáltak a pályák, sőt még a zombik elhelyezkedése sem. Legalábbis az én 5-6 órám alatt, amit eddig beleöltem az Into the Dead: Our Darkest Daysbe, azt tapasztaltam, hogy az egyes helyszíneken ugyanott és ugyanazok a zombik sertepertélnek. Ez már a játék elején szemet szúr, hisz sokszor fogjuk újrakezdeni a tanulási folyamat és saját bénázásunk okán a túlélőtúrát. Szerencsére a bejárható, felfedezhető helyszínek száma nagy, de az újrajátszhatósági faktort erőteljesen rontja, hogy minden egyes újrakezdésnél a már ismert terepen kell végigmennünk.
A fejlesztők által nemrég publikált roadmap bizakodásra adhat okot, mert az új szcenáriókon és kezdőhelyszíneken túl egy rakás érdekes adalékkal igyekeznek majd feldobni az egyébként nagyon jó játékmenetet. Az ugyanis egyértelműen kijelenthető, hogy Into the Dead: Our Darkest Days hangulatával, atmoszférájával, kihívásos játékmenetével remek szórakozást nyújt már jelenlegi formájában is.
