Volt idő, amikor a valósidejű stratégiai játékok koronázatlan királya a Command & Conquer széria volt. Bár műfajteremtőnek nem nevezhető (annak az ősrégi Dune II-t nevezhetjük inkább), de egyértelmű, hogy a bázisépítős, seregtoborzós stratégiák műfaját ezt tette naggyá. Kevés olyan cím van (és most a középkorban játszódó játékokat hagyjuk), amelyek olyan klasszikussá tudtak volna válni, mint a Command & Conquer: Red Alert vagy a Tiberian Sun. Persze rengetegen voltak, akik így vagy úgy, de másolták ezeket, akadtak köztük is egészen jól sikerült darabok.
A gond csak az, hogy az Electronic Arts valamikor 2010 körül látszólag elveszítette az érdeklődését a franchise iránt. Ebben erősen közrejátszhatott, hogy akkoriban hanyatlóban volt az RTS-ek népszerűsége. Az utolsó értékelhető C&C a 2010-es Command & Conquer 4: Tiberian Twilight volt, vagyis immár tizenöt éve, hogy nem jött folytatás a sorozathoz. Tudom-tudom, volt később Tiberium Alliances, sőt, még C&C: Rivals is, de ezek felett én jótékonyan elsiklok inkább, mert ezeknek vajmi kevés közük van ahhoz, amit a C&C valaha is képviselt.
A rajongók nem véletlenül ki vannak már éhezve egy igazi, ízig-vérig Command & Conquer-játékra. Csakhogy ilyen nem készül, legalábbis még csak pletyka szintjén sem beszél ilyesmiről senki. Viszont három évvel ezelőtt a Slipgate Ironworks stúdiója (akik olyan játékokon dolgoztak korábban mint a Phantom Fury vagy a Graven, de részt vettek a két Ghostrunner fejlesztésében is) bejelentette, hogy készül a Tempest Rising. Az első perctől kezdve nem titkolták, hogy ez bizony a Command & Conquer szellemi örököse lesz. Amikor megnéztem az első előzeteseket, én sem éreztem mást, a később érkezett demók pedig csak megerősítették bennem a meggyőződést, hogy ez az, amire másfél évtizede várunk. A várakozás pedig (számomra) néhány napja véget ért.
Egyetlen pillanatig sem akar több lenni annál, aminek eredendően szánták: egy Command & Conquer előtti tisztelgés.
A Tempest Rising egyetlen pillanatig sem akar több lenni annál, aminek eredendően szánták: egy Command & Conquer előtti tisztelgés. A történet szerint a kubai rakétaválság egy picit... nem, inkább nagyon más irányt vett, mint az általunk ismert történelemben. Lényegében kirobbantotta a harmadik világháborút, ami annak rendje és módja szerint egy atomháború volt. Az ilyesmitől pedig joggal várja el az ember, hogy leradírozza az emberiséget, de legalábbis az addig ismert modern civilizációt a föld színéről. Nos, ez többé-kevésbé így is történt, a bolygó nagy része szennyezett lett, a háborúból pedig végül két nagy frakció emelkedett ki. Az egyik a GDF, avagy a Global Defense Force, míg a másik a nem kevésbé öntelt névre hallgató Tempest Dynasty. Oké, de mi az a tempest? Egy titokzatos kristály, amely a sugárzásból jött létre és mint ilyen, mocskosul jó energiaforrás. És persze nagyjából az egyetlen is. Vagyis nagyjából ugyanaz, mint a tiberium...
A két frakció az egész bolygón átívelő nagy háborút folytat egymással. Kissé ironikus, hogy a háború miatt jött létre a tempest, amiért aztán a háború tovább folytatódott... de így megy ez a C&C-játékok esetében is, szóval nincs itt semmi meglepő. A játékosok két nagy kampányt kapnak, egyiket a GDF, a másikat a dinasztia oldalán. Ahogy a C&C-ben, úgy itt is nagyjából a kékek a vörösök ellen, a nyugatiak a ruszkik ellen vagy valami ehhez nagyon hasonló leosztást kell elképzelni. A két fél eltérő épületeket és egységeket kapott, de őszintén szólva mindkét oldalon ugyanazt a sablont húzták elő a készítők: néhány gyalogos egység, páncélozott terepjárók, közepes és nagyobb tankok, néhány különleges járgány és persze a légierő helikopterei. Máshogy néznek ki, picit eltér a harcmodoruk is (a dinasztia imád játszani a tűzzel), de az alapvető játékmeneti funkciójuk tök ugyanaz.
Apropó, játékmenet. A klasszikus sablont találjuk itt is: bázist építünk, tempestet aratunk, egységeket toborzunk, elpusztítjuk az ellenséget. A bázisunk egy központi épületből, egy finomítóból, tucatnyi kisebb-nagyobb erőműből, kutatóközpontból és a különféle harci egységeket gyártó épületekből áll. Van barakk, harckocsigyár és helikopter reptér is. Plusz nem hiányoznak a betonkerítések, a kapuk és persze a különféle védelmi ágyúk sem. Nagyjából ez a leosztás mindkét oldalon. Vannak speciális egységek is, mint a mesterlövész vagy a felcser, akikből egyszerre csak egy lehet a seregünkben. Ők különösen erősek (főleg a sniper), jól lehet köréjük taktikákat építeni. A küldetések többsége a fent felvázolt sémát követi, de persze akadnak kivételek. Van, ahol nincs bázisunk, csak egy maroknyi katonánk, akikkel gerillaakciókat kell teljesíteni, máskor konvojt kell elpusztítanunk vagy fogságba esett bajtársakat kimenekítenünk.
A Tempest Rising játékmenete tényleg egy az egyben a C&C másolata.
A Tempest Rising játékmenete tényleg egy az egyben a C&C másolata. De ez olyasmi, amiért ezúttal nagy-nagy piros pont jár a fejlesztőknek, mert annyira kellett már egy ilyen játék, hogy szemet lehet hunyni az egyszerű másolás felett. Azért akad egy-két újítási próbálkozás. Vannak doktrinák, amiket két küldetés között lehet feloldani, ezek kvázi passzív bónuszok. Illetve különféle technológiákat is vásárolhatunk (akár az ellenség egy-két egységét is), amelyekből egyszerre mindig csak meghatározott mennyiségű lehet aktív egy küldetés során. De az érdemi újítások listája itt nagyjából véget is ér. Nem sok ez, de valahogy van egy olyan érzésem, hogy a veterán rajongók így sem fogják húzni a szájukat.
A játék látványvilága kifejezetten pofás. Nem vitték túlzásba a csicsázást a készítők, talán még egy picit fakónak is mondható a környezet, de egy atomháború után ne is várjon senki szivárványos disztópiát. Az egységek nem csak a színviláguk, de a megjelenésük alapján is jól megkülönböztethetők, meg úgy egyébként is tök jól néznek ki – ez igaz az épületekre is. Jól mutatnak a küldetéseket felvázoló eligazítások is, vagyis inkább a karakterek nagyon igényes modelljei, akik bámulnak bele a kamerába és osztják nekünk az észt. Itt egyértelműen olyan érzésem volt, hogy megpróbáltak a készítők a lehető legközelebb jutni a C&C-re egykor jellemző, máig legendás élőszereplős átvezetők színvonalához úgy, hogy azok nem élőszereplősek. Ennek fényében érthetetlen számomra, hogy mi a fenét keresnek a játékban azok a szerencsére alig fél- egyperces cutscene-ek, amelyek közvetlenül a küldetések előtt láthatók. Ezeket nem valós időben rendereli a játék, egyszerű videók, de olyan gagyi az összes, hogy az már fáj. Mintha legalább tizenöt-húsz évvel ezelőttről származnának. Alacsony felbontás, gagyi modellek, botrányos animációk...
Pontosan azt hozta, amit a trailerek és demók alapján vártam tőle.
Ezt leszámítva nekem pontosan azt hozta a Tempest Rising, amit előzetesen a trailerek és demók alapján vártam tőle. Ez tényleg egy óda a Command & Conquer franchise-hoz. Aki drasztikus reformokat vár, keressen mást. Aki mélyen szántó narratívára készül, keressen mást. Aki több ezernyi egységből álló gigantikus csatákra vágyik... keressen mást. Aki viszont nosztalgiázna egy nagyot, aki újra gyalogosok és páncélosok vegyes seregével szeretné eltiporni az ellenséges bázist, aki légierejével felperzselné az ellenség védvonalait, az ne keressen mást. A Tempest Rising nem fogja megreformálni a valósidejű stratégiák műfaját, de nem is feladata. Cserébe jól mutatja, hogy igenis óriási lenne az igény ezekre a játékokra. Kell a népnek a jó C&C, de amíg az nincs, addig a Tempest Rising kiváló helytartója lehet.
