Körülbelül 30 éve indult útjának a DOOM, a videojáték-történelem egyik legikonikusabb sorozata. Anno Tom Hall részletesen kidolgozta a játék hátterét és történetét – hogy aztán a két John az egészet lesöpörje az asztalról, mondván: egy akciójátékban a történet csak annyira fontos, mint egy pornófilmben. Nos, ez állt is az első két részre – hogy aztán a harmadik szakítson ezzel, hiszen itt azért már voltak átvezető animációk, és nem ellenségekkel is találkozhattunk. Aztán eltelt több mint egy évtized, és 2016-ban útjának indult a reboot, amely az arénaharcra helyezte a hangsúlyt, amit a Doom: Eternal némi ugrabugrával bolondított meg – és osztotta meg a rajongókat ezzel a lépéssel. Most pedig itt a Doom: The Dark Ages – kell mondanom, hogy a formulán itt is sikerült csavarni?
Talán itt a leghangsúlyosabb a történet az eddigi részekből, ugyanis határozottan fejezetekre van tagolva, és mindegyik fejezet mozival nyit és mozival zár. Hol van már 1993 vége? – kérdezhetné az éltesebb korú gamer, de jelen esetben ez távolról sem baj, sőt! A miliő ugyanis változott: bár a képek jó része alapján lehetne a Pokolra is asszociálni, de távolról sem ez a helyzet. Engem leginkább a Warhammer 40,000 hangulatára emlékeztetett a játék, de annál lényegesen hangsúlyosabb dark fantasy elemekkel. Magáról a történetről nem árulnék el sokat, de az nem titok: ezúttal is egy pokoli démoninváziót kell megállítson a Doom Slayer.
Engem nagyon meglepett az arzenálunk lényegében teljes lecserélése. A puska persze itt van, de a többi lőfegyverünk nem egészen az, amit a klasszikus részekben megszokhattunk – gondolom, lesz, akinek nem fog tetszeni, szerintem viszont ötletesek és élvezetesek az új stukkerek. És persze itt van a fűrészfogakkal extrázott pajzs is a trailerekből, illetve a tüskékkel morcipánolt páncélkesztyű is – az ezekkel való harc az, ami jelen esetben a küzdelem savát-borsát adja.
A játékmenet gerince persze nem változott a reboot óta: az életben maradáshoz ölni kell minél több démonfattyat. Ami új, az a közelharc koreográfiája: a pajzzsal a zöld lövedékeket visszapattinthatjuk a feladónak (van olyan ellenfél, akit ezzel tudunk érdemben sebezni); eldobva körfűrészként pörögve darálja a sátáni teremtményt, egyben le is bénítva őt pár másodpercre; a kesztyűnkkel pedig makarenkói sallereket oszthatunk ki – akár pépessé verve a gonosz erőinek képviselőjét. Ahogy a stukkereinket, úgy a pajzsot és a kesztyűt is lehet fejleszteni, nagyobb hatású kombóknak utat nyitva (például a pajzsdobás a bénítás helyett több gyengébb ellenséget nyakaz le). És ami az egészet megkoronázza számomra: nem csak gyalog kell küzdenünk, de erről nem mondanék túl sokat (a képek úgyis spoilerezik egy részét… :-D ).
Nem egy esetben a küzdelem során nem adott mennyiségű sátánfattyat kell lenyomnunk, hanem egy kvázi bosst, amelynek persze a saját gyengeségei mellett az erősségei is megvannak, és persze lényegesen keményebb ellenfelek, mint a szimpla gyalogok (ezek addig folyamatosan jönnek, hogy gyógyulni és tápolni tudjuk magunkat). Van egyfajta Dark Souls-os árnyalata így ezeknek a harcoknak: kemény, de fair.
Jómagam a de facto standardnak számító „hurt me plenty” nehézségi fokozaton tolom a játékot, és bár eleinte még némiképp könnyűnek tűnt, elég hamar kiderült, hogy akad itt azért kihívás ezen a szinten is – és a revive tokenjeimet rendre elhasználom (ezen tokenekkel nem az utolsó mentési ponttól, hanem a halálunk pillanatától folytathatjuk a játékot – persze elég ritkán fogunk ilyenbe botlani). Érdekesség, hogy teljesen testre szabhatjuk a játék nehézségét – mi mekkorát sebzünk, minket mennyire sebeznek az ellenfelek, és van még számos másik paraméter is.
Ami pedig a megvalósítást illeti: az id Tech 8 pazar látványt képes elénk tárni, mindezt kellő gyorsasággal – bár hozzá kell tegyem, hogy a path tracing csak kicsit később fog a játékba kerülni. Ray tracing persze így is van, követelmény az ezt hardveresen támogató GPU használata – és ezen túl is meglehetősen hardverigényes a cucc. A jelen generációs konzolokat nem féltem, de ebből Switch port hogy lesz...? (Egyelőre a Switch 2-vel kapcsolatban is szkeptikus vagyok, de majd kiderül, mit is tud pontosan az a masina, ha végre megjelenik). Mindehhez meg remekül asszisztál a hangszakosztály: kiváló, zúzós zene és remek hangok teszik teljessé az audiovizuális élményt.
A DOOM formulához kiváló érzékkel nyúlt az id Software, és úgy és annyit finomított a recepten, hogy frissnek és újnak hasson – ugyanakkor mégis ismerősnek és a megszokott élményhez hasonlót nyújtson. A hozzám hasonló DOOM-rajongók számára tuti vétel a Doom: The Dark Ages – de igazból mindenkinek az, aki bírja a kemény, de fair kihívásokat és kedveli az FPS műfaját.
