Sokszor leírtam már, hogy mennyit jelentett számomra, hogy annak idején a Sega játékain nőttem fel. Az érzelmi spektrum minden szeletét megtapasztaltam a remek és bosszantóan nehéz videojátékokat nyüstölve. Az egyik ilyen nehéz cím a Mega Drive-os Shinobi harmadik része volt, amelynek elemeire a mai napig emlékszem, de még az izgalomra is, amit a bossok jelentettek akkor.
Joe Musashi, avagy a Sega egyik régi kabalája igencsak népszerű volt a ’80-as évek végén és az 1990-as évek elején, amikor javában tombolt világszerte a nindzsaláz. Ennek, és a szamurájosdinak éljük mostanság a reneszánszát, ami nem fulladt ki a mai napig. Így pont jókor került leporolásra a Shinobi-franchise, amit az a LizardCube dirigált, aki a szintén klasszikusnak számító Streets of Rage IP-be is új életet lehelt pár éve. Az Art of Vengeance egy visszatapsolós kaland, tehát azt a receptet követi, amiben a közkedvelt hősnek szánnak még egy grandiózus kalandot.
Szófukar shinobink immáron csendesen éli mindennapjait az Oboro-klán vezetőjeként, tanítványai és várandós felesége társaságában. Ekkor hirtelen csapás érkezik a múltból, a halottnak hitt Zeed és bűnszindikátusa a démonokkal összefogva újfent lerohanja Japánt. Balszerencsére a menetelés Joe szülőföldjén keresztül vezet, ami a falu szinte teljes pusztulását eredményezi. Mérges morgással indul útnak, hogy utolérje és megsemmisítse a hódítók seregét.
A játékmenet maradt a 2D-s, oldalra haladós hack-and-slash. Gyönyörű, kézzel rajzolt képi világa teszi igazán impozánssá a szoftvert. Többféle napszakban csodálhatjuk meg a fiktív japán helyszíneket, ahol a jól használt perspektívával remekül beláthatjuk a terepet. Hiába támadnak meg többen, akkor se lesz zsúfolt a képernyő, Joe mozgékonysága miatt pedig csak úgy repkedni fogunk az áldozatok között. Nindzsához hűen sokfajta mozdulatra képes, a képzett Musashi a kardvíváson túl egy sor bravúros kunsztot mutathat be, így például ugrásból támad, nekifutásból rúgja fel a delikvenst, dobócsillaggal tarthatja féken a támadóit, és nem utolsó sorban letaglózó nindzsucu-varázslatokat is eregethet.
Az összecsapások egy része elkerülhető, így elég a démonok és katonák mögé szökkenni, ha nem kívánunk velük foglalkozni. Más esetekben egy rögtönzött arénává avanzsál a képernyő, így kénytelenek leszünk mindenkit kiirtani. Harcolni viszont mindig megéri, mert az ellenség pénzmagot hagy maga után, amit a környező boltokban válthatunk be újabb praktikákra, ruhákra, miegymásra. Az ellenőrzőpontok gyorsutazási helyekként is szolgálnak. Ezekhez kerülünk, ha fűbe harapunk, de más negatívummal nem jár a csaták elvesztése. Térkép van és használható, a közelben lévő titkokat még halványan láthatjuk is rajta, de sokat nem fogunk tudni egyből felfedezni.
A stuff egy opcionális metroidvania, amelyben a történet folyamán megszerzünk képességeket (falmászás, siklás stb.), de ezeket nem erőltetik ránk, mert csak az adott pályán szükséges a továbbjutáshoz, meg persze a későbbi szinteken már alap lesz a használatuk. Mivel a játéktér nem egy hatalmas terület több helyszínre darabolva, így a régi pályák takarítása csak a harci kedvünk, kíváncsiságunk és OCD betegségünk kiváltága lesz. Minden szint rendelkezik több nehéz csetepatéval, begyűjtendő ládikókkal, talizmánokkal és egy kihívásportállal. Az utóbbi változatos szívatásokat tartalmaz, nem feltétlen a küzdelmen lesz a hangsúly. Akadnak még speciális szintek, amelyek megidézik a régi epizódok hangulatát, ilyen például a jetskis szakasz.
A Shinobi kemény bossharcokat is tartogat, de ezek betanulható, élvezetes csörték. Minél jobban bővül Joe eszköztára, szerez halálos képességeket vagy gyógyító technikát, annál változatosabbak lesznek a harcok. Elég jó kombókat lehet összefűzni, a talizmánok pedig egy bizonyos szám elérése után aktiválódnak, így fejtik ki a bennük lakozó potenciált. Az erősebb előny nagyobb kombó feltétele, ha pedig találat ér minket, építhetjük újra a számlálót.
A látványos effekteken és csatákon túl a környezet is hangulatos, nagyon jól áll az alkotásnak ez a grafikai stílus. A zenék és a hangok is kellően „korhűek”, remek munkát végeztek a fejlesztők, amiről meggyőződhettek a demo verzió kipróbálásával is – már ez a próbakör eladta sokaknak a játékot. Az Art of Vengeance valóban igényes és kellemesen hosszú, miközben nem adja könnyen magát. Nehézségi fokozatot lehet választani, illetve csökkenteni egy-kettőt rajta, ha az alap Shinobi (ezt javaslom leginkább a legjobb élményhez) túl nehéznek találtatik.
A felfedezés jópofa, teljes potenciállal szuper feloldani a titkokat, megtalálni a csecsebecséket. Miután végzünk a sztori utolsó pályájával, megnyílik a Boss Rush mód, ahol egymás után egy élettel kell leverni a marcona ellenségeket, amelyekből egy tucatnál is több van. Egy Arcade móka is a jutalmunkat képezi, itt időre lehet egyesével próbálkozni a pályákon, ami után rangokat kapunk, így versenghetünk online.
Jövőre pedig egy kiegészítő keretein belül érkeznek a Sega játékok rosszarcúi; az első ilyen boss Sonic ősellensége, Eggman lesz (vagy ahogy többen szeretjük, Dr. Robotnik). Támogatás nélkül nem marad a cucc, az már biztos, de már az alapjáték is megéri az árát.
Nemcsak a régi cím kedvelőinek ajánlom a Shinobi: Art of Vengeance-et, hanem a műfaj többi rajongójának is. Aki esetleg még ezek után is tanácstalan, az próbálja ki a demót. Remélhetőleg a korábban bejelentett régi Sega IP-k is hasonló hozzáértéssel készülnek el, mert akkor nem kicsit fogunk jól járni.
